Beleolvasó: Egy szokatlan tündérmese - Egy elképzelt könyv

2018. július 13., péntek

Beleolvasó: Egy szokatlan tündérmese


12:00

Minden virágban pompázik. Giccses. Felfoghatatlan a szerelem iránti hisztéria. Mindent képesek vagyunk feladni azért, hogy feloldódjunk a másikban, hogy elveszítsünk magunkból minden darabot, állítólag azért, hogy kiteljesedhessünk. A kiteljesedés folyamatának kihagyhatatlan lépése az esküvő, a konvencionális családi értékek reprezentációja, házas emberként ugyanis mindenhez jogod van, könnyebben kapsz lakáshitelt, hitelesebbnek tűnsz a polgármesteri választáson, csak azért, mert egy nő ott van a zsebedben. Őt bármikor előveheted, hogy szép és elbűvölő legyen, hogy megszerezzen neked mindent, amit te egyedül nem kaphatsz meg. Ha pedig nő vagy, a házasságkötésed után legtöbb esetben csak a férjed toldalékaként fognak definiálni. Hogy van a férjed? Mikor szülsz neki gyereket? Miért nem hagyod, hogy eltartson? Ha házas nő vagy, tisztelet vesz körül, de ha az ujjadon nincsen karikagyűrű, az emberek megvetnek, kiközösítenek, főként, ha elérsz valamit.  A férfiak ereje nélkül a magasba törő nő ugyanis csak kurva lehet, aki a sikerét csak annak köszönheti, hogy a megfelelő taggal feküdt le. A házasság tehát egy nagy blöff, amit a szerelem megkoronázásának csúfolnak, de úgy hiszem, hogy ez a kötelék nem szól másról, csak hogy megmutathassuk a világnak, hogy milyen tökéletes érzelmi életet élünk. Mert minden más csak deviancia, a deviáns emberek pedig könnyen a társadalom perifériájára szorulnak, még akkor is, ha egyébként kiegyensúlyozott, boldog életet élnek.

Ez persze az öcsém agyában fel sem merül. Neki mindig evidencia volt, hogy megnősül, és amint alkalma adódott, ki is választotta magának a SÁTÁNT. Az ördöggel való házasságkötés pedig a lélek eladásával jár, de ez Anthonyt már csak azért sem zavarhatta, mert már születése óta híján volt a léleknek. Mintha egyébként a családunk bármely tagja – beleértve engem is – jólelkűnek számított volna. Anyám a világ legmérgezőbb embere, az apám éppen ezért tökéletesen érzéketlenné és megkeseredetté vált, nem mintha ez felmentene bármi alól is, amit az életem során tettem, de közkedvelt – és szánalomra okot adó – klisés magyarázatot ad a viselkedésemre.

A nagy gondolatmenet végszavaként észreveszem apámat, aki a verandán szivarozik. A megjelenése az Anthony-skálán erősen kifogásolható, hiszen a haja csapzott, gyűrött ingje felső két gombját kigombolta, a kilazított nyakkendője pedig ferdén pihen a mellkasán. Meggyötörtnek látszik, táskás szemeiben csupán fáradságot látni, mintha ő sem lenne több itt, mint egy húsdarab, amit hanyagul a kutyák elé vetettek, csak azért, hogy a megfelelő pillanatban egy pillanat alatt darabokra tépjék. De így megy ez a vesztesekkel. A családi számkivetetteket szánalomból mindenhova meghívják, hiszen általában a saját érdekükben nem jelennek meg, csak a temetéseken, esküvőkön. Ilyenkor porszívóval szívják ki belőlünk az önbecsülés darabkáit, hogy aztán a teljesen megszégyenült testünk felett rendelkezzenek. Apám már beletörődött ebbe, és önszántából száműzte magát ebből a világból, talán ezért sem láttam őt már legalább három éve.
Ő is hamar észrevesz, egy szoros öleléssel köszöntjük egymást. Megkérdezem tőle, hogy van, ő erre azt feleli, hogy már hazudni sincs kedve, de legalább összejött egy kubai nővel, ami mozgásban tartja.

– Anya megérkezett már? – érdeklődöm tovább.
– Még nem – feleli apa, és mélyen a szivarjába szív. – Ha itt lenne, már mindkettőnk önbecsülése elillant volna.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Neked mi a véleményed?

Egyetértesz? Valamit hiányolsz? Eszedbe jutott valami, esetleg hozzáfűznéd a Te véleményed is? Ne habozz! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót! :)