A közelmúlt egyik
legmegosztóbb regénytrilógiája minden bizonnyal E. L. James nevéhez fűződik. A
szürke ötven árnyalata, és folytatásai egy pillanat alatt nők millióinak
kedvenceivé váltak, a történet még Hollywoodot is megihlette, hiszen nem
szűkölködött erotikus jelenetekben, és egy olyan alaptörténetet vázolt fel, ami
akár érdekes is lehetett volna.
A fanficton nem csak a tinédzserek
játszótere
Köztudott, hogy A szürke ötven árnyalata Stephanie
Meyer Alkonyat című művének „vámpírmentesített”, tizennyolc éven felülieknek
szánt, továbbgondolt verziója.
Mondhatnánk úgy is, hogy A szürke ötven árnyalata megfosztotta az
eredeti történetet a természetfeletti misztériumától, és egy közönségesebb, ám
ugyanúgy csillogó világba helyezte át. A blogregénynek indult történet több
alapvető karaktervonást megtartott, kezdve a szereplők kinézetétől a férfi
főhős vívódásain át egészen a női szerepek megfogalmazásáig, ami egy
szempillantás alatt nagy sikert aratott leginkább a harmincas, negyvenes nők
körében. E.L. James pedig nem csinált mást, csak fogta a Twilightot és
megfosztotta a köteteken át tartó szexuális feszültségtől, olyannyira, hogy egy
bizonyos pont után átbillent a céltalan szexualitás puritán világába. (Persze
luxuskörnyezetben.)
Noha a
fanfiction műfaját leginkább a 12-16 éves korosztály sajátítja ki magának, E.
L. James példája tökéletesen igazolja, hogy ezeket a történeteket idősebben is
sikeresen meg lehet fogalmazni.
Minden a cselekményvezetésen múlik
Őszintén szólva, nagy
rajongója voltam az első kötetnek, mert a szemet szúró mondatszerkesztési hibák
ellenére is volt valami a történetben, ami feszültséget keltett, ami miatt
tovább akartam olvasni. E.L. James ekkor még próbálkozott azzal, hogy
pszichológiai szintre emelje a cselekményt, át lehetett érezni Ana vívódásait, noha
a problémája eléggé idegen és kidolgozatlan volt. Ez a történet akár jó is
lehetett volna, hiszen szólhatott volna a nővé válás lelki nehézségeiről
éppúgy, mint egy olyan kapcsolatról, ahol az egyik fél komoly pszichés
problémáit próbálja feloldani azáltal, hogy megpróbál kibontakozni egy stabil
párkapcsolatban. Ezt az elvárást hamar elengedtem, hiszen elméletileg mégis a
BDSM a történet mozgatórugója, amiben szintén sok izgalom és fantázia lehetett
volna. Izgalom volt is, bár az agy egészen más részére hatott, amivel önmagában
nincs is gond, azonban a harmadik kötetre annyira feltornyosulnak a
kidolgozatlan cselekményszálak, hogy az egész történet hiteltelenné válik. E.
L. James ennek ellenére fent tudja tartani az olvasók figyelmét, mert jó
ütemben váltogatja a „vívódásokat” az ösztönökre ható szexualitással, azonban
mind tudjuk, hogy ez egy igazán jó történethez nem mindig elégséges.
Közelebb kerültem a belső istennőmhöz
Furcsa belegondolni ebbe
a lényegtelennek tűnő, lányos apróságba, de tény, hogy Ana annyit beszélget
belső istennőjével, hogy úgy gondoltam, én magam is megkeresem a közös
hangnemet vele. A történet talán egyetlen erénye, hogy Ana szemszögéből
megpróbál egy releváns képet festeni a saját szexualitását nem ismerő, későn
érő, elhanyagolt (?) nők rögös útjáról, amelynek végén megtalálják a saját
vágyaikat, igényeiket. Ana helyzete nem volt könnyű, hiszen egy olyan
kapcsolatba vágott bele, amiben a másik fél egyértelműen dominálni akart,
mellőzve minden romantikus érzelmet. Ana egy darabig próbál ellenállni, azonban
végül mégis belevág a kapcsolatba, aminek mind tudjuk, milyen végkifejlete
lesz. A regény olvasása remek önismereti gyakorlat, hiszen sok kérdést tehetünk
fel magunkak. Mit is akarunk egy kapcsolatban? Mi a szerepünk? Mik a határaink?
Ezeket a történet nyilván nem válaszolja meg, viszont ráébreszt arra, hogy
többet kellene foglalkoznunk a saját belső hangunkkal, mert néha sok
fájdalomtól és szenvedéstől képes lenne megóvni.
Rádöbbentem, hogy a feminizmus az
irodalom ezen szegmensében (sem) történt meg
Az a helyzet, hogy az irodalomnak nagyon nagy szüksége
lenne erős, független női karakterekre. A szürke ötven árnyalatának illetve az
ebből kifejlődött, mára már lecsengő irányzatnak az a legrosszabb üzenete, hogy
a nőt egy tökéletesen üres, szubmisszív karakterként ábrázolják. Stephanie
Meyer Bellája, illetve E.L. James Anája pontosan ennek az ürességnek a díszpéldányai.
Ez az Ötven árnyalat-trilógia legnagyobb hibája, hiszen eltekinthetünk attól,
hogy nem szépirodalmi magaslatokban, a hozzá illő nyelvezettel és igénnyel írták
meg ezt a történetet, nem is azért készült, hogy ezeket az igényeket
kiszolgálja. Azonban a nőábrázolás éppen két nő tollából nem éppen azt a képet
festi le, amit a feminista aktivisták szívesen látnának, ezt a több bojkottkísérlet
is igazolja. A trilógia büszkén hirdeti, hogy a nő fényűzéssel megvásárolható,
hogy a birtokba vett áru használatának gyakorlatilag csak a fizikai korlátok
szabnak határt, miközben a nő elégedett, és kész bármit megtenni a férfiért. Ennek
ellenére mégis igényeltük a folytatást, ittuk a sorokat, mintha ez természetes
volna, és éppen ezért válik károssá.
A könyv jobb a filmnél
Ez persze sok esetben
igaz. Én szkeptikusan fogadtam a filmadaptáció hírét, hiszen akkor már
túlvoltam mind a három köteten. Volt ugyan arra remény, hogy viszonylag
élvezhető filmet alkossanak a könyvből, azonban az idill hamar füstbe ment,
amikor egy alapvetően 18+-os történtet korhatárát 16+-ra csökkentették. Ez
alapjaiban korlátozta le az erotikus jelenetek vásznon való megjelenítését,
ráadásul az sem segített a helyzeten, hogy Jamie Dornan és Dakota Johnson
között sem volt meg a megfelelő kémia. Éppen ezért az egyébként önmagát
olvastató, viszonylag részletes leírások, valamint a lélektani ábrázolások sem
tudtak megfelelően kibontakozni. Maradtak tehát a két aktust összekötő
harmatgyenge dialógusok, illetve a fényűző környezet, ami egyáltalán nem adja
át a történet magvát.
Le kellene vonni a konklúziót
Az a helyzet, hogy E.L.
James trilógiája mindvégig ambivalens érzéseket váltott ki belőlem, és a
nyilvánvaló hibái mellett nehéz kiemelni az erényeit. Hogy miért? Talán azért,
mert nem lehet előítéletek nélkül beszélni róla. Hiszen aki még nem olvasta,
kategorikusan a pornó műfajába sorolja, azon könyvek közé, amiket csak az
unatkozó, kielégítetlen háziasszonyok olvasnak unalmas estéiken. A szürke ötven
árnyalata sikere azonban vitathatatlan. Hiszen hivatkozási alappá vált,
megalapozott (népszerűvé tett) egy ágat a szórakoztató irodalmon belül.
Gondoljunk csak bele! Hol lenne ma Lakatos Levente, ha E.L. James nem írja meg
Anastasia és Christian történetét? A sikere minden bizonnyal mérsékeltebb lett
volna. Számomra A szürke ötven árnyalata egy kíváncsi kaland volt, hiszen
amikor olvastam, a regény kézről-kézre járt a kollégiumban. És ha ekkora
réteget olvasásra tud bírni, akkor nem vitathatjuk az erejét. Mert ennek a
könyvnek hatalma van, talán nagyobb is, mint gondolnánk. Hiszen a világa magába
szippantotta az embert, és rávette, hogy több mint ezer oldalt elolvasson a
lehető legrövidebb időn belül. És erre ma kevés könyv képes ilyen széles
rétegben.
A cikk az Imádom a Könyveket magazinban jelent meg.
A cikk az Imádom a Könyveket magazinban jelent meg.
Ez egy nagyon jó cikk lett, noha én nem olvastam ezt a sorozatot és a cikket sem láttam. Örülök, hogy nem csak ócsárolás volt, mint oly sok helyen, hanem az is előtérbe került, hogy mégis miért lett ilyen népszerű ez a regény.
VálaszTörlésNem vesztettél sokat szerintem :) Én annak idején úgy olvastam a könyveket, hogy a koliban egy lány adta kölcsön mindenkinek a könyvét )gimiben volt ez), mert a diákkönyvtárban soha nem lehetett megtalálni. Akkoriban az esztétikai értéke kevéssé érdekelt, mert a beszédtéma és a kíváncsiság miatt olvastam, de egy-két évvel később már másként látom a dolgot (pláne a 3 rész végigszenvedése után) Persze nem tudnám egyértelműen rosszként megbélyegezni ezt a sorozatot, mert ugyan nyilvánvalóan az, mégis magával ragadó, mégis a részese akarsz lenni.
VálaszTörlés