A férfi, aki a csillagokat kereste

Leszegett fejjel bandukolt a megázott vándor. Ruhája foszlottan lebegett körülötte, cipője talpa mosolyogva követte őt. Egy macska ült a fején, hosszú, bolyhos farka sálként csavarodott a vándor hosszú nyaka köré. A férfi vézna volt, csontjai keresztként rajzolódtak át vékony bőrén. Lába remegett, már nem tudott tovább haladni.

Elfáradt.

Leült egy nagyobb kőre az út mentén, majd fonott tarisznyájába nyúlt, hogy egy kis folyadékkal és élelemmel erőt gyűjtsön a tovább induláshoz.

A kő hirtelen kettétört.

A kettétört kőből egy kígyó bukkant elő, akit egy sas és egy bárány követett. Megálltak a vándor előtt, és gyilkos, mélyen lélekbe hatoló tekintettel meredtek rá. A férfi tudomást sem véve a rá szegeződő gyilkos tekintetekről, elővette a bicskáját, majd levágott egy szelet kenyeret magának, és reszkető kézzel falatozni kezdett. A macska egy almát adott neki, majd mély álomba szenderült.

A kígyó hiába sziszegett, a vándor nem vett róla tudomást. Csak ült a kő mellett, és mélyen a gondolataiba meredve falatozott. A megtett útra gondolt. Messziről érkezett, és még nem érte el az úti célját, tulajdonképpen még az táv felét sem tette meg. Gyalog indult el, hogy megtalálja a fényesen égő csillagot, amit gyerekként mindig olyan nagy áhítattal nézett. Mint mindenki a falujából, ő is szerette volna tudni, hol megy le a nap, és honnan szállnak fel a csillagok. Mindig azt képzelte, hogy a csillagok világító méhek, akik azért zümmögnek fent a sötét égen, hogy ő sose legyen egyedül. Ezért nem félt soha, ha a szabad ég alatt kellett töltenie az éjszakát. Tudta, hogy a csillagok alatt nem érheti baj.

A kígyó idegesen sziszegett, fenyegető testtartást vett fel, marni készült. A sas úgy körözött körülöttük, mintha lecsapni készülne a vándorra. A bárány eközben anyjáért bégetett, aki a férfi merengése közben nyájastul meg is érkezett.

Minden gyűlölködő tekintet a vándorra szegeződött.

A férfi nem érezte, hogy csapdában van. A lelke tiszta volt. Azért indult el, hogy megtalálja a horizont végét, és hogy útja során találkozzon a Megváltóval, hogy megismerje a világ minden porcikájában fellelhető istent, és hogy a tapasztalatait papírra vethesse, hogy átadhassa az utókor számára. Nem volt félnivalója.  Bár már rég idegen földön járt, tudta, hogy most van legközelebb önmagához. Hiszen sokat tanult, érzékelt a világból, sok jó élmény érte, sok kedvességet, szeretetet és tudást fogadott magába.

A macska leugrott a fejéről. Ritka haját a hideg szél fújta, újabb esőcseppeket érzett a fejbőrén. Kezét a fejéhez emelte, akkor vette észre, hogy nem esőcseppek esnek a fejére. A macskája a sas karmai között küzdött az életben maradásért, a madár karmai mélyen apró testébe fúródtak.

A vándor ekkor szembesült a helyzettel.

Körülnézett. Egy dühösen bégető nyáj vette körül. Egy fekete kos hátán ült a fenyegetően sziszegő kígyó. A kisbárány anyja mellett állt, riadtan, mintha csak a halállal nézett volna farkasszemet, az anya pedig dühösen kaparta a földet vörös patáival.

Az ég vörös és kék színekben villódzott. Hirtelen rengni kezdett a föld, és a kő helyén egy égbe nyúló sziklafal emelkedett. Túl magas volt ahhoz, hogy elválassza a vándort a dühös nyájtól, és túl hosszú ahhoz, hogy tovább folytathassa útját.

A férfi ekkor felnézett az égre, de hirtelen az összes csillag a földre hullott. Az egyik pont a fején találta el.