Az élettelen élő

A kényszerből vett levegőt mérges porszemek piszkítják

lassan egy vékony réteget képezve a kiszáradt tüdőre.

Nem folyik könny végig a ráncos arcodon,

már rég kihűltek érzelmeid lángjai- 

élőholtként tekeregsz a szürke falak mellett húzódó kopott úton.

Egyszer volt meg az öntudatod, egyszer volt egy percnyi szabadságod,

majd az eredendő bűnöd önsajnálatra kötelezett, 

és térdre rogytál a teher alatt.

Nem akarod a hangokat, már rég csak zavaros folyóban sodródsz miattuk.

Nem vezetnek a szavak, nem biztatnak a tónusok, nem lehel életet lelkedbe

semmi. Hiába beszélnek hozzád, megmaradsz a magad makacsságának legsötétebb szegletében.

Már rég nem létezik a lánc, ami a torkod körül húzódott végig, elfertőzött, húsig mart sebeket hagyva maga után. 

Nem létezik a vágy, ami egykor trombitaként harsogott a fejedben, sem a lüktető hév, melytől minden tetted dicshimnuszát zengte a gondtalan fiatalságnak,

sem a szenvedély, mely mint mámorba ringatott a forró nyári éjszakákon.

Nem látod a Parnasszust, sem a felhők fölé nyúló Olimposzt, 

De látod a véget, ahogy számlálja léted utolsó perceit...