Próbálkozik. Próbálkozik kievickélni a vízből, de nem
sikerül neki.
Nem kap levegőt a nevetéstől.
A hátsó fele a sáros vízben pihen, a kezével az arcára
sárfoltot ken. Olyan emberek veszik körbe, akik egykor szerették. Most
mind faarccal nézik, ahogy megsemmisül.
Zúgolódnak a felhők a feje felett, újabb vihar készülődik.
Nyomasztóan fülledt a levegő, a szellő poshadt szagot áraszt a közeli mocsár
felől. Nem szereti ezt az illatot, mindig is a temető jutott róla eszébe. Most
azonban teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az orrát a mocsár szelleme miként
facsarja.
Nevet.
Őszintén, mintha ez lenne élete első, tudatalattiig hatoló,
mindent elsöprő kacaja, amitől minden, és mindenki köddé válna, és csak a
jókedv, és a szűnni nem akaró görcs marad, amitől szaggatottan lélegzik, és
kicsordul a könnye.
Füles most tudta meg, hogy elvesztette az édesanyját.
Ütős. Tökéletes remekmű. Az ember hosszú percekig a hatása alatt van, egészen addig, míg ki nem csordul egy könnycsepp a szeméből.
VálaszTörlésIgen. (Ismétló jel az előző kommentre.) :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen. Ez még egy korai egypercesem, akkortájt sokféle stilust kipróbáltam, és ez ment talán a legjobban. Sajnos azóta (a novella 2015-ös) nem forditottam túl sok időt arra, hogy több ilyen jellegű művet vessek papirra (képernyőre), de a kedves szavaitok hatása meghozta a kedvem hozzá :)
VálaszTörlés