KÖNYV: A vágy levelei- Mademoiselle S. szenvedélye

Amikor egy könyv a kezünkbe kerül, sok dolgot mérlegelünk. Ki a szerző, milyen a műfaj, mennyire hosszú, milyen a borító, mennyire megnyerő a fülszöveg, készült-e már filmes adaptáció, és még a végtelenségig sorolhatnám. Könnyű tehát véleményt fogalmazni, hiszen a legtöbb esetben van kiindulási alap (elég csak a szerző további műveire gondolni,) és konkrét tények, események, amikről lehet beszélni.

Más a helyzet azonban a naplókkal, memoárokkal, levélgyűjteményekkel, audiográfiákkal, hiszen mondhatjuk-e Horthy Miklósné kétkötetes naplójára, vagy Gyarmati Fanni visszaemlékezéseire azt, hogy igen, ez egy jó könyv volt? Hiszen sok esetben csak jegyzeteket, összefüggéstelen mondatsorokat, apró benyomásokat láthatunk a papíron, nem egy komplett cselekményt aprólékos dramaturgiával történetet. Ezeket leginkább azért forgatjuk nagy előszeretettel, hogy megismerjünk egy embert, egy korszakot, egy történelmi eseményt.

Éppen ezért nehéz olyan könyvekről kritikát írni, mint a Tarandus Kiadó gondozásában megjelent Mademoiselle S. szenvedélye. Egyrészt, ez egy levélgyűjtemény, másrészt a kötet szerkesztője csak töredéket közöl le abból a 185 darabból álló gyűjteményből, amiben egy Simone nevű hölgy folytat intim levelezést szeretőjével, Charles-szal. Noha az alapanyag adott, a fikció akaratlanul is elénk tárul a szerkesztő által kiválasztott levelek, azok sorrendje, és az olykor a lap alján megjelenő lábjegyzetek által.

Tovább nehez ítette a kötet helyzetét, hogy egy olyan univerzumban kell elhelyezni, ahol a pornográf irodalom ötven árnyalatban kifulladt, hiszen az utóbbi években Christian Grey és Anastasia Steele története egy hatalmas lavinát ind ított el kezdve a Hozzád kötve-trilógiától egészen az Gyönyrű rohadékig, nem is beszélve arról, hogy 18+-os blogok tömkelege jelent meg egy időben, melyek legtöbbje mára már egy agyonrágott csonttá vált. Éppen ezért fenntartásokkal álltam neki ennek az olvasmánynak, mert az sem hatott meg különösebben, hogy ez a könyv, nevezzük így: egy igaz történet. (Manapság ez a frázis egyébként is elcsépeltté vált, hiszen gyakorlatilag bármire ráaggatható a nagyobb eladás/ megtekintés reményében.) Ez a kötet ráadásul éppen akkor jelent meg, amikor perverz fantáziánkat már Hollywood is kielégíti, sajnos elég gyenge adaptációkkal.

A kötetben, mint ahogy mondtam, egy levelezést olvashatunk végig. Pontosítok: Simone Charles-hoz írt sorai jelennek meg előttünk. Ezekben sok érzelem megjelenik: szerelem, vágy, magány, depresszió, női szeszély; valamint elénk tárul egy viharos, heves kapcsolat, amelyben a felek egyet lépnek előre, majd kettőt vissza, mert ugyan nemi életük egyre merészebbé válik, viszont a kor erkölcsei erősebbek vágyaiknál.  Egészen addig merészkednek, am íg titkos viszonyukba egy harmadik félt, még egy férfit

is beemelnek, ami gyakorlatilag predesztinálja a kapcsolat végét, noha nem úgy, ahogy várnánk.

A kötet egyáltalán nem a szövege miatt érdekes. Talán csak azért lehet meghökkentő, mert a harmincas évek Franciaországában egy nő nemigen engedhette meg magának, hogy a „farok” vagy a „ribanc” szót a szájára vegye, azt meg aztán végképp nem, hogy ilyen részletességgel számoljon be szeretőjével töltött intim pillanatairól. Az érdekes információk a lábjegyzetekben rejlenek, hiszen a szerkesztő magyarázatai sok dolgot új megvilágításba helyeznek. Sajnos azonban ez a legnagyobb hibája is ennek a könyvnek, ugyanis a szerkesztő, Jean- Yves Berthault végig jelen van, jelen akar lenni, magyarázni akar, akkor is, amikor arra igazából semmi szükség nem lenne. Olyan, mintha valaki végig nézne minket maszturbáció közben, és épp a teljes átélés előtt két perccel hozzánk szólna valami érdekes, ámde éppen akkor felesleges mondattal.

A Mademoiselle S. szenvedélye az elejétől a végéig egy gyötrő olvasmány: folyton hiányérzetet ébreszt, hiszen Charles személyét alig ismerjük meg, épp csak azt tudjuk meg róla, hogy  szereti a mocskos, perverz, nem hétköznapi együttléteket, amik legtöbbször fájdalommal járnak, ráadásul minden mondat, minden leírt szó a szeretett fél hiányát erősíti, ezért akarva-akaratlanul együtt szenvedjünk Simone-nal. A kötet sajnos nem tud kilépni a zsáneréből, hiszen a levelezésnek nem is az volt a célja, hogy bestsellerré váljon. Két ember kapcsolatáról számol be, ahogy megküzdenek a távolsággal, a féktelen vággyal, az egyre erősebbé váló homoszexuális ösztönökkel, és a kor erkölcseivel. Ugyanakkor a szerkesztő akaratlanul is gyártott nekünk egy olyan könyvet, amit korábban már számtalanszor olvashattunk, csak épp nem ilyen kifinomult szókinccsel.