Röhögünk mi mindenen

Átéljük a bánatot és az örömöt, és néha felemészt a fájdalom és a tehetetlenség, mereven, bénán állunk az út szélén valahol két kanyar között. 

Néha hànyni támadna kedvem az undortól, amit az indok nélküli önző gyűlölet okoz, de túlságosan gyűlölök hányni, ami máris összeférhetetlen azzal, amit az előbb mondtam. Az ember csak annyiban különbözik a csigától, hogy van gerince, így a csigától nem várható el, hogy gerincesen viselkedjen, mégis őszintén mered a semmibe. Utálom azt is, amikor kinevetnek, ha nem velem, vagy rajtam nevetnek, hanem gúnyosan, rám mutatva, majomként röhögnek. 

Manapság amúgy is divatos szitkozódni. A világ tele van haraggal, gyűlölettel, gyűlöljük az öregeket, akik mindig szidják a fiatalokat, miközben plakátokon buzdítanak a gyűlölködésre, arról nem is beszélve, hogy a napi híradás nem kerülhet akkor adásba, ha nem sugároz kellő mennyiségű erőszkos cselekedetet. Meghalt, felrobbant, fejbe lőtték, és a többi. Haragszunk a világra, mert még mindig a szüleinknél lakunk, és a fizetésből még arra sem telik, hogy a havi költséget lehozzuk nullára.

Éppen ezért csak röhögünk. Röhögünk, mert ha nem zárnánk a hírekbe  a düh szülte erőszakot, mindenki börtönben ülne. Vagy épp senki nem lenne ott. Vagy az egész világ egy börtön volna? Rabok lennénk csupán, akik vazelinnel bekent celebeken, negyvenes IQ-val rendelkező villalakókon röhögnek, miközben olyan mekis sültkrumplit rágcsálnak, amit biztos egy szerencsétlen bölcsész csomagolt be? 

Ne tegyünk olyat mással, amit mi sem szeretnénk, hogy megtörténjen velünk-mondják. Kár, hogy ez is klisé lett.