FILM: Woody és Kristen egy kávézóban - Egy elképzelt könyv

2016. november 20., vasárnap

FILM: Woody és Kristen egy kávézóban

Woody Allen munkásságát hosszasan lehetne méltatni, életműve elég hosszú ahhoz, hogy bővelkedjen kiváló és kevésbé jó alkotásokban. A legfrissebb műve, a Café Society már meghódította Cannes-t és a fél világot, és végre a magyar mozikba is megérkezett.

A Café Society Woody Allen 45. filmje. Ha beillesztjük az életműbe, akkor valahol az élvezhető, ámde mégsem emlékezetes darabok között kapna helyet, mert mindaz, amit ebben a nagyjából másfél órában látunk, korábban már kidolgozottabban visszaköszönt. Tény, hogy Allen híres arról, hogy nem vesződik sokat az új ötletek megalkotásával, hanem a korábbiakat dolgozza át, és öltözteti új köntösbe, éppen ugyanez volt a helyzet ebben az esetben is. A történet szerint Bobby nagy reményekkel telve Hollywoodba költözik, és a nagybátyjával kezd dolgozni. Aztán szépen lassan beleszeret a nagybátyja asszisztensébe, ám - ahogy azt megszokhattuk - a boldogan éltek, míg meg nem befejezés elmarad, hiszen a lány, Vonnie titkos viszonyt folytat nős főnökével, Phillel. Szerelmük olyan erős, hogy Phil elhagyja családját, hogy elvegye Vonnie-t. Bobby  hazatér, nyit egy szórakozóhelyet  gengszer bátyja anyagi támogatásával, megnősül, majd évekkel később újra találkozik igaz szerelmével, de szerelmük mégsem teljesedik be. A film humorforrását a melékszálként futó genszerkomédia, illetve az anya aranyköpései szolgáltatják, Bobby bátyjának pályafutását olykor burleszk elemekkel  mutatja be.

Ebben a filmben valahogy minden megvolt, amit Woody Allentől elvárhatunk, mégis valami hiányzott belőle. A Hollywood aranykorát idéző környezet, a látványvilág káprázatos volt, a kor nagy alakjainak felidézése pedig néha már-már úgy hatott, mintha egy tinilány egy fanfictiont írt volna. Áthatotta a korszakot egyfajta rajongás, ami a főszereplők arcán, elejett mondataiban is megjelent.  Azt is láthattuk, hogy a gyermeki lelkesedés hogy válik egyfajta megszokássá, kötelességgé, unalommá, hiszen az évekkel későbbi találkozáskor már egyikőjük arca sem az izgatottságtól vöröslik.

Ez valahogy mégsem elég egy kiváló filmhez. De még egy jóhoz sem igazán. A Café Societyből ugyanis hiányzott mindaz, amiért a Mestert imádjuk. A dramaturgia egyátalán nem volt kidolgozott, a cselekményvezetés pedig végig olyannak hatott, mintha valaki egy vázlatfüzetbe felvázolt volna néhány összefüggő mondatot, egy teljesen semmitmondó párbeszéddel. Hiányzott belőle maga Woody Allen az okos gegekkel, szófordulatokkal, áthallásokkal együtt.  A szerelmi szál pedig a konfliktusaival együtt olykor teljesen nevetségesnek, valótlannak hatott.


 Sokat dicsérik mostanság Kristen Stewartot, amiért kezd egyre érettebb színésznővé válni. Tény, hogy a szájtátós Twilight-poszterek, és a vérszegény, „Edwarddal élek örökké” korszaknának vége, és tényleg kezd felnőni, de egyáltalán nem tudott emlékezeteset alakítani, nem forrt körülötte úgy a levegő, mint Blake Lively körül, aki megjegyzem, alig szerepelt a vásznon. De Jesse Eisenberg sem mutatta meg, tud-e bármit is alakítani a filmvásznon. Szerencsés helyzetben volt, hiszen a karaktere egyáltalán nem követelt tőle nagy színészi teljesítményt, hiszen egy mafla, de szorgalmas, jólelkű, és kedves alakot kellett megformálnia. Erre azonban bárki képes. Steve Carrel azonban mindenkit lejátszott a színről. Jól állt neki a közeg, és tudott bánni vele (ezt a többiek nem mondhatták el magukról); Hollywood aranykorában Hollywood "faszagyerekeként" viselkedett.
  

Összességében a Café Society egy élvezhető darab, de leginkább a közege és a látványvilága teszi azzá. A színészei legalább olyan üresek, mint maga a történet, de a film ettől eltekintve az utóbbi öt év talán legjobb tollvonása Woody Allen megfáradt tollából. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Neked mi a véleményed?

Egyetértesz? Valamit hiányolsz? Eszedbe jutott valami, esetleg hozzáfűznéd a Te véleményed is? Ne habozz! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót! :)