Hátha benyitnak

Olyan hangos a csend. Nyomasztó, sötét, keserű pirula, mérgező étel. Sótlan. Ízetlen. A ráncos  falak között gyűrött papírra írt régi hangfoszlányok kivehetetlen szavait suttogja a magány valahol a távolban. A szél halkan süvít az ablakok résein, kacagó hangjával csúfolódik egy békát fogó kisgyereken.

Minden olyan távoli. A vágyak alakja elmosódott festékpacaként szárad a földön a kosz mellett, már elég hosszú ideje ahhoz, hogy levakarhatatlan nyomot hagyjon maga után. Talán fel kellene szedni az egész padlót, hiszen az a paca csak éktelen bizonyitéka egy egykori életnek. Színei már rég kifakultak, hangjai elnémultak, a teste kihűlt.

Azt hinné az ember, hogy csak a por lepte el az egészet. Pedig a por felett a bánat hever, idős arcok megszáradt könnyeivel. Még régen a háborúban vidám ifjak sora veszett oda. Ott volt a férj és a testvér, az apa és a keresztapa is, mindannyian bizakodva léptek ki az ajtón.

Mára már a fényképüket is megrágta az egér. Egy lyukas dobozban hevernek valahol sarokban a megsárgult maradványai az ember személyes történelmének. Már rég nem nézegette senki a képeket, sem az évek alatt felhalmozott apró kincseket. Nem jár már a zsebóra, és egy egércsalád lakik az egyik ódon szekrényben, amire anno a dédapa még a saját kezeivel faragott cikornyás virágmintát. Mellette ott egy törött hintaszék, amiben egy plüssmedve siratja kiszakadt szemeit, és a megrágott füleit folyton az ajtónak szegezi.

Dohos ruhákba bújva pihen az idő a padláson.