hiányod

az unalom mechanizmusát finomra hangolva

egy csavarhúzóval szórakozó magány

tölt fel egy selfie-t közösségi oldalára

láthatatlan drótok tartják össze hiányodtól

csak félig dobogó szívét

a szívemet

mintha ide is bevezették volna

a csúcstechnológia

monokróm vívmányait

és társalgása szókapcsolatok unalomig

ismételt rébuszaivá vált

mintha valaki REPLAY- gombot nyomott volna rajta

úgy mantrálja

hogy ennek így kellett történnie

persze az űr amelyben elférne

öt fekete lyuk négy univerzum

és három színes világ

most valami purgatóriumi lázban égve

zabálja a boldogság megpuhult gyümölcseit

valaki éppen most fedezett fel

valami szivárványpirulát az ilyen szomorú percek ellen

ha sem a meztelen vágy

sem a hétköznapokba bújtatott kalandok

hívó szava nem csábító

mesterséges érzelmeket generálva

persze könnyű feledni a hiányod

de mintha a munka diszkrét báját

is valami fekete köd fedné

mert a régen élvezettel kecsegtető

teremtett világomban

csak üresfejű arctalan alakok

járnak nyikorgó futószalagokon

ha a szivárványpirula édes

lehetne csokoládéíze

ha sós rágcsálhanánk csipszként

sajtszószba mártva

de félő hogy a toxikológián

egy vállrándítással szabadítanák meg

lázadó gyomromat a

szivárványboldogságtól

furcsa képként látom a jelent

mint egy filmet cselekmény nélkül

mint egy színdarabot színpad nélkül

vagy mint egy könyvet betűk nélkül

mitha az arcok mind egyformának tűnnének

és az arcokhoz rendelt hangok torzítóval üvöltenék a fülembe

az élet nagy bölcsességeit

hogy előtted is volt élet

és utánad is lesz

és hogy csak az idő képes begyógyítani azokat a sebeket

amelyeket a végszó csengése okozott

és bár zúg a fülem a sok klisé-zajtól

a jelen új könyvet nyitott

 és van valami kecsegtető a tabula rasaban:

hogy az üres lapokat kényszeresen tele kell írni

élettel