Egy korábbi bejegyzésemben már kifejtettem, milyen
nehézségekkel kell szembesülnie egy kritikusnak, ha egy olyan művet kell
elemeznie, amely nem a nagy nyilvánosság számára készült. Miközben Esterházy
Péter legutolsó, Hasnyálmirigynapló című könyvét olvastam, végig azon
gondolkoztam, mit is fogok írni róla. Nagy volt a dilemma, hiszen már sokan
kifejtették azt, amit én magam is gondolok erről a műről, de azért megpróbálom
összefoglalni, milyen élményekkel lettem gazdagabb olvasás közben.
Végig nehezen találtam szavakat. Noha ez elvileg egy napló,
valójában sokkal több annál. Ha megfosztjuk a kötetet a szerzőtől, egy ember
harcát kapjuk, aki nem képes belesüppedni a rák mély letargiájába, noha ereje
egyre jobban elhagyja. Az elejétől a végéig egy életszerető, pozitív kép
jelenik meg előttünk. Ha azonban a szerzőt, nevezetesen Esterházy Pétert is a
képbe helyezzük, a rák elleni harc olykor egy teljesen egyedi dimenzióba kerül.
Ebben az esetben a sorok, gondolatok végig azt boncolgatják, hogy
beszélhetünk-e egy egyfajta szerelemről a rák és a beteg között. A kórságot
ugyanis a nyilvánvaló fizikai lejegyzéseken túl érzelmi síkra helyezte, egy se veled, se nélküled kapcsolat jelent
meg előttünk, persze tisztán elméleti szinten.
De más síkok is megjelennek a kötetben.
Esterházy hosszasan pedzegeti a szerző és a szöveg viszonyát, és naplójában nem
megy el szó nélkül az aktuális kulturális, politikai események mellett sem.
Végig zavarban voltam olvasás közben, hiszen a rendkívül személyes hangnemben íródott
műben (lévén mégis csak egy naplóról van szó), végig lehetett követni azt,
ahogy a szerző egyre inkább elvész a saját teendőiben, és egyre elemészti a
fáradtság. Olvashatjuk a gondjait, azt, hogy mit gondol arról, ahogy az emberek
a betegsége miatt viszonyulnak hozzá, egy érdekes párhuzamot húz közte és
Harold Brodkey között, de a halál kérdéskörét Kosztolányi Dezső utolsó
feljegyzései kapcsán is boncolgatja. De az öregedés és az öregség témakörét is
alaposan körbejárja, nem csak a fizikai mivolta kapcsán.
A Hasnyálmirigynapló nem lélekemelő olvasmány, az utolsó
mondat után mégis felszabadít, elgondolkodtat, ráébreszt az élet végességére,
ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a betegség önmagában nem ok a bánatra.
Mindenképpen ajánlom, mindenkinek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!