Szomorú fej egy könnycseppel

LED-fényekben pislákoló romantika. Képárban  fürdőző szerelem, érzéseink mély lenyomatai olvashatók itt is, ott is, nem telik el nap unalomból feltöltött képek kommentelgetése nélkül, amolyan csöndes, csokoládét zabálós magányban, popcornmérgezésben. Kiscicák szaladgálnak ritmusra a kacagógép idegesítő hangjára, valamilyen bugyuta, de szerethető zene mellett. Zajlik valahol az élet, mindenhol zajlik az élet valamilyen módon, mindenhol fényesen, csak épp itt vert megint tanyát az önsajnálat, csak én nem mostam hajat már napok óta, csak az én gyomromban próbál egy liter fagylalt eggyé válni az univerzummal egy nagy sajtos hamburger társaságában. Figyelgetem az emberek reakcióját, a „hűha” gombokat nyomogatom minden egyes sokkoló bejegyzés elolvasása után, bár a lelkem éppen olyan, mint egy szomorú emotikon, csak éppen több könny csorog végig az arcán. Valahogy az elmúlt napokban drasztikusan csökkent az érdeklődésem a valós események után, robotként nézek el a halál  és a politika mellett, mert ha minden ember fájdalmát a szívemen viselném, belerokkannék a nyomorba, és üres borosüvegek mellett fetrengve vetném papírra az igazságtalan elmúlás törvényeinek elcsépelt filozófiáját; hiszen  egy könnyező emotikon nem jelent többet a pillanatnyi döbbenetnél, mert ugyanolyan gépies mozdulattal görgetem tovább az egerem a fájdalom felett, mintha csak egy képet keresnék egy projekt illusztrálására. 

És legyen bármilyen mély együttérzés bennem a világ fájdalmai iránt, hiába képzelem el, hogy a világ az üres borosüvegek által egy jobb hellyé válik, és hiába gondolom, hogy képes vagyok a saját nyomoromon felülkerekedve egy olyan őszinte gondolatot papírra vetni, ami kerüli a szeretet, a fájdalom és a részvét kifejezésének agyonrágott kliséit; én mégis csak arra fogok gondolni, hogy ma sem írtunk egymásnak egyetlen szót sem.