Tablettás rozéfröccs - Egy elképzelt könyv

2017. január 6., péntek

Tablettás rozéfröccs

Akartam írni egy olyan bebaszva káromkodósat.

Ahogy késő este a villamosmegálló felé haladtam, egy felolvasóest után, extázisban, reszketve a mínusztízben, csak erre tudtam gondolni. Mert ilyen még úgysincs. Adott az alapanyag: épp az előbb láttam egy nőt az utcán, ahogy egy másik nővel üvöltözött. „Mégis leszoptad az uramat, te kurva!” Mintha csak azokat a régi talkshowkat néztem volna. Aztán arra gondoltam, milyen undorító látvány egy nő részegen. És milyen szánalmas egy csöves részegen. És hogy amúgyis milyen kibaszott szánalmas a világ- részegen.  A kabátom olcsó bor szagától bűzlött, beitta a kocsma minden aromáját. Odakint a cigarettafüst keveredett a városi szmoggal meg a csontig hatoló hideggel.  Szánalmas volt a világ, az emberek és én is. Valahogy furcsán aprónak éreztem mindenkit  ebben a mesterséges nyomorban, még azokat is, akik amúgy nem is nyomorogtak. Mintha mindannyian egymás mellett ücsörögtünk volna az egyik aluljáróban nyakig betakarva mindenféle kukázott vagy adományozott paplannal. Kellett volna éreznem valamiféle szolidaritást. Hiszen olyan hideg kurva hideg volt, hogy mozdulatlanul egy perc alatt ledermedtél.  Vagy legalább az együttérzés legkisebb csíráját, de csak olyan dolgok jutottak eszembe, hogy vajon ki hiányolna a legjobban, ha most eldőlnék részegen az egyik bokorban, és reggel már nem ébrednék fel? Vajon az a kevés bóvli, amit letettem az asztalra, megmarad valakinek az emlékezetében? Vajon meg tudom haladni a saját önsajnálatom határát, hogy képes legyek valami olyat alkotni, ami túlmutat a saját nyomoromon?

Egy önző dög vagyok. Hiába álltatom magam, hogy érdekelnek a világ problémái, mindennek a megoldását egyetlen személyre levetítve meg tudom fogalmazni. Ugyanis kurvára nem történik semmi. Sem a világban, sem velem. Ugyanis hiába születnek ma világot megváltó gondolatok a fejemben, holnap, ha elmegyek dolgozni, és belefutok az első bunkó vásárlóba, a műszak végén magamat sajnáltatva fogok helyet keresni magamnak a villamoson. Szidni fogok mindenkit, aki keresztülhajt a lábamon a banyatankjával, aki meglök a táskájával, vagy aki félig spiccesen úgy néz rám, mintha egy két lábon járó pina volnék. Szidni fogom azt, aki megkérdezi, kártyával vagy kézpénzzel fizetek-e a kenyérért, vajért és párizsiért, és aki szembejön velem az utcán. Azt is, aki üzenetet hagyott nekem, és azt is, aki nem, szidni fogom a kormányt, a szomszédot, és a páromat, megint baszott levinni a szemetet. Mert ha egy szenved, szenvedjen mindenki.

De ha van egy üveg borom, én vagyok a világmindenség. Olyankor magabiztosan sétálok az utcán, és kinevetem a rendőrt, ha igazoltat. Olyankor olyan folyékony a világ, olyan kurva könnyűnek tűnik az élet, hogy szinte elfelejtem, milyen érzés, amikor a szomorúság egyszerűen fejbebasz egy rozsdás ásóval. Olyankor nem érdekel, hogy a bebaszva káromkodós megfogalmazások mennyire nem érintik az emelkedett irodalom alsó határát, mintha amúgy bármit is lehetne kanonizálni ennyi szar ponyva között.  Olyankor nem kell semmit rímbe faragni, mert az erőltetett ragrímeket már senki nem olvassa, és ez a szöveg is éppen olyan hosszú, hogy az ember csak érdektelenül továbblapoz. Olyankor ha valaki azt mondja, hogy a jó kurva anyádat te szakadt ribanc, vagy azt, hogy belőled úgysem lesz senki, mert valaki majd jól felcsinál, én iszom az egészségére és megköszönöm. Mert folyik bennem a vér, pezseg bennem az alkohol és ott a fejemben a szavak hatalma.


Kár hogy ezen az éjjelen egy korty alkoholt sem ittam.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Neked mi a véleményed?

Egyetértesz? Valamit hiányolsz? Eszedbe jutott valami, esetleg hozzáfűznéd a Te véleményed is? Ne habozz! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót! :)