Egy Valentin nap nekrológja

Elmúlt. Elmúlt a szerelem napja, foltos ágyneműk miatt könnyeznek a kialvatlan takarítónők, hervadó rózsák hevernek bánatosan a kukák mellett. Csokoládédobozok hiányolják a drága bonbonokat, apró lelkek egyesültek újra a természettel.

Elmúlt. A Valentin nap véget ért, csalódottan cserélnek árcédulát a virágárusok, hirtelen minden szívecskés pólót leáraztak. Elment. Elment, itt hagyva apró lábnyomait a halkan sikoltozó éjszakában. Az arcokon a kielégülés báját újra a hétköznapok kifejezéstelensége vette át, a szeretethiányban vergődő feleségek  elhanyagolt szeretőikkel újra átélik EZT A NAPOT. A napot, amikor a férj tévedésből nem a másik nőnek küldött virágot, és a karácsony után ismét új nyaklánc pihen az ékszeres dobozkában. Üres a moziterem, a sötétben matatások árnyát csak néhány kalózfelvételen látni, és az elcsattant csókokat is csak az elégedetlenkedő idős nénik jegyzik. Mert ez a mai fiatalság ész nélkül szórja a pénzét mindenféle marhaságra, és bezzeg az ők idejükben mindenki felköszöntötte az öreg Bálint gazdát egy jó pohár pálinkával.

Elmúlt. Szeretni kellett, és kifejezni. Szeretetet követelt, de nem a szívből, hanem a pénztárcából. Élményeket akart, mindenkitől, mindenhogyan. De olyan hamar elment, hogy búcsúzásképpen még csak annyit sem mondhattunk, mennyire szerettük ezt a napot! Mennyi közös emlék sejlik fel! Hogy minden évben olyan rémisztően közeledik, hogy aztán egy hosszúra nyúlt munkanap után a kötelező étkezéseket gyertyával, étteremmel és pincérekkel díszítsük, hogy a lakás mindig majdnem felgyullad, és a lufi mindig idejekorán kidurran.

És amiképpen elmúlik a Valentin nap minden évben, úgy válik érzéketlenné a szív a szeretetre.