Az informatika úttörői - Egy elképzelt könyv

2017. március 3., péntek

Az informatika úttörői

Anyám nemrég regisztrált a Facebookra. A nagyanyám már rég lekörözte, hiszen ő már azt is megtanulta, hogyan kell online képeslapot küldeni, hogyan kell a szövegszerkesztőt használni, és ugyan a helyesírása a folyamatos piros aláhúzások ellenére sem javult jelentősen, nagyjából egy hónap alatt elsajátította a szerkesztés alapjait, sőt még a tabulátort is megtanulta megfelelően alkalmazni. Egy cetlire kiírta a különböző oldalakon regisztrált felhasználóneveit, és jelszavait, amiket diszkréten a falra ragasztva tárolt, mondván, hogy ott nem keveredhet el. A nagyanyám hamar meghaladta az informatikai szakkifejezések magyar nyelvbe való integrálásának kérdését, és saját kifejezéseket alkotott. Három pendrájf állt a rendelkezésére, hogy az unokás képeit biztonságosan tárolhassa. Előszeretettel használta a Szkálypot a távol élő fiaival való kapcsolattartásra, és tartott egy részletes leírást az ímíl-küldésről, mert gyakran meggyűlt a baja a csatolt fájlokkal.

Anyám még nem ennyire bátor. Már azzal meghaladta önmagát, hogy e-mail címe lett, és hogy tagja lett a világ legdinamikusabban fejlődő online közösségének. Noha a profilképe még mindig egy közepes minőségű, laptopkamerával készült, kis felbontású kép, és mögötte a háttérben diszkrét fénycsóvák rontják még jobban a képminőséget, bekerült egy körforgásba, aminek eredményeképpen joggal feltételezhetném, hogy könnyebben kommunikálhatunk egymással. Hiszen már nem foghatja a rossz hallására azt, hogy miért nem hív fel soha telefonon. Próbálkozott is ő, de hamar rádöbbent, hogy az, hogy első osztályban megtanult írni nem eredményezi azt, hogy a billentyűzeten is értelmes szöveget képes megfogalmazni. Éppen ezért a húgomnak diktálja a szöveget, aki lusta helyette gépelni, és a beszélgetés hamar egyszavas tőmondatokká fejlődik. De ő is megfogalmazta a saját terminusait. Egyszer vett nekem egy prendájt, kisebbet, mint amekkorát kellett volna, de megtetszett neki, hogy olyan rózsaszín. Ő használta először az Ályfón szót ebben a formában leírva, mikor az öcsém egy új tokot kért tőle.


Gyakran gondolok ezekre nevetve vissza. Valahogy van valami komikus abban a szituációban, amikor egy bondorhajú öregasszony, aki egész életében tollal és papírral írta a verseit, fogja magát, vesz egy öreg gépet, és úgy dönt, hogy digitalizálja az eddigi életművét. Az első gombnyomások fájtak a fülnek, és a gépnek is. Erősek voltak, és mivel nem tudta, hogy gépelni nem csak egy újjal lehet, egy mondat megfogalmazása végtelenül lassúnak tűnt. Persze aztán megtanulta mindkét kezét használni, mintha egy kisgyerek jött volna rá arra, hogy színezés közben hogyan maradhat a vonalon belül. Szép, finom mozgásának köszönhetően az írási sebessége nagyjából húsz szó/percre emelkedett, ami lényegesen jobb a kezdeti fél szó/perc aránynál. Anyám valahol a kettő között állhat éppen. Arra ugyan már ráébredt, hogy két kézzel könnyebb gépelni, még nem jött rá, hogy a szavakat nem véletlenül húzza alá a helyesírás ellenőrző. Éppen ezért a vele való beszélgetések egyfajta kódfejtési gyakorlatok, amelyek egyszerre fejlesztik a gondolatolvasási készségeimet is. 

Bárányfelhős kék égbolt- részlet


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Neked mi a véleményed?

Egyetértesz? Valamit hiányolsz? Eszedbe jutott valami, esetleg hozzáfűznéd a Te véleményed is? Ne habozz! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót! :)