lélekbénulás

rükvercben tolatok az anyaméh felé gondolatban

bár korban már közelebb állok a halálhoz

a tökéletes biztonságot keresve

az érinthetetlenségbe menekülnék

nem akarok kapcsolatot a külvilággal

nem akarom társamként az örök magányt

amelyre azokat kárhoztatták

akik az életben maradásért az életüket áldozták

melegségre vágyom

a tökéletes világra

amelynek illúzióját még egy LSD-trip közben sem definiálhatom

ezért hiába lövöm magam minden szarral

ha ugyan leszedálnak de láncaimat nem szaggatják szét

azok a láncok nem köldökzsinorként táplálják bennem az életet

hanem csontig maróan pusztítják bennem a remény csiráit

mintha non-stop  valamilyen rovaritó szert szívnék nagy dózisban

hogy a tüdőmet is szétmarja

és valamilyen idegméregtől

a Duna-parton fetrengve egy meztelen nőről hallucináljak

akitől még annyi kielégülést sem kapok

mint attól a részeg fasztól

aki egy vécében dug meg nagyjából három perc alatt

mielőtt még elítélnél

gondolj csak bele

hogy  akkor romlott meg minden

amikor elhagytad a tökéletességet

hogy a világot válaszd helyette

pont ahogyan én is tettem