Vállgiliszta

Vannak napok, amikor különösen figyelmes vagy az olyan dolgok iránt, amiket egyébként le sem szarsz. Csak azért kezdenél sportolni, mert a pulcsid izzadságszagú, és látsz egy egyébként húszas intelligenciahányadossal megáldott cicababát megszámlálhatatlan kockával a hasán, amit még a hűvös tavaszi szél, és a hideg esőcseppek ellenére is büszkén mutogat. 

Undorodva vetettem egy pillantást a karomra, ami leginkább egy gilisztára hasonlított, békésen, puhán lógott mellettem a villamoson. Látod, neked ez nem megy- mondtam magamban, hiszen az izmok már rég fellázadtak a testem ellen, exodusuk látványosabb volt az összes orvosi tünetnél, amit eddig valaha produkáltam. Nekem csak amolyan ösztönizmaim vannak. Emel- fog- simít- jár-  lélegez- esetenként fut, de az már ellentmond a természetem törvényeivel.  Hiszen futni bármi után fájdalmas, a tüdő olyankor lehetetlenül kicsivé válik, és a szív bombaként ketyeg a mellkasban. Futni fáj. A futás olyan, mintha saját magad kergetnéd céltalanul, miközben azt hazudod magadnak, hogy javul a kitartásod. Hogy ha javítasz az állóképességeden, és végigszenveded a fájdalmat, amit a tested a futás ellen kreál, majd minden egyenessé válik, és megállíthatatlan, erős és sikeres leszel. Kár, hogy mindez csak illúzió. A test ugyan erősebb lesz, de a lélek nem tud elszámolni a múlttal vagy a jelennel vagy bármivel, ami a probléma definíciójába beleillik.

Tudod, mi az igazság? Az, hogy az élet csak úgy megtörténik velünk. Hogy felkelsz, megreggelizel, szarsz egyet, majd felöltözöl és a napodat a főnököd akkor és ott rontja el, ahol és amikor éppen kedve van hozzá. Vagy ha szerencsés vagy a munkában, az élet kever neked egy új paklit, és mire észbe kapsz,ott ülsz a hajléktalanokkal valamelyik aluljáróban, és néhány forintnyi apróért kiárusítod a lelked. Vagy legalábbis a lelked egyetlen ösztönmondattá zsugorítod.

De ne szaladjunk ennyire előre.