D-vel a kávézóban

• 
  
•           Egyszer, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy döntöttem, hogy író leszek. Azóta fáj a fejem, hiszen még semmit nem írtam.
•           De most azért van itt, hogy ihletet gyűjtsön, vagy nem?
•          Már harminc éve várok az ihletre, de nézzen rám… egy kinyúlt, kopott pulóverben ülök itt magával, és ugyan drága kávét iszom, és láthatja, hogy a feleségem is szereti megadni a módját mindennek, amit társasági eseménynek nevez, én mégis úgy gondolom, hogy… nem is tudom, csak álltatom magam.
•           De mi a helyzet a Láncra vert ebek című könyvével?
•           Az csak hirtelen felindulásból készült. Egy este hazafelé jövet egy unalmas eseményről véletlenül láttam egy kutyát, ahogy egy póznához kötve várja a gazdáját, és sokat ittam, tudja, és elkalandoztam, és mire észbe kaptam, már a kiadómmal ebédeltem, és arról beszélgettünk, hogy milyen betűtípust szeretnék a szövegnek, mintha az olyan baromi fontos lenne.
•           De a nagy sikerű, Az elkárhozott rabbi olyan mély gondolatokat tükröz, az biztosan nem hirtelen felindulásból íródott. Minden sora felér egy apró megvilágosodással, és számos díjat is nyert érte, még Oprah is méltatta és…
•           Gondolja, hogy tényleg alaposan átgondoltam, miről írok? Az előző feleségem éppen akkor csalt meg az akkori rabbinkkal, hangozzék is bármilyen hihetetlenül, és tulajdonképpen csak azt írtam le, amit láttam.
•           Soha nem gondolt bele abba, hogy az, amiket ír, másokra milyen hatással lehet? Vegyük csak például a Szemérmetlen félmeztelen című kisregényét, ami az elmúlt évtized egyik legnagyobb hatású kisregényévé vált világviszonylatban.
•           Az emberek mindig többet látnak abba, ami a szemük előtt van. Amikor nem látnak képeket, elkezdenek gondolkodni, és minden sortól várnak valami világot megváltó, új igazságot. Én nem látom olyan mélynek a műveimet. Egyik sem volt több a mindenkori körülményeim jegyzőkönyvénél. Olyan ez, számomra, mintha valami valóságshow-t kreálnék az életemből. De az, amit a televízióban lát, sem több annál, ami egy emberrel ténylegesen megtörténik, éppen ezért nem gondolom, hogy az én történetem szövegei olyan nagy horderejű gondolatokat tartalmaznának.
•           Ki volt önre a legnagyobb hatással?
•           Azt hiszem, hogy az első kutyám úgy hét éves koromban.
•           És szakmailag?
•           Az első feleségem. Ha ő nincs, biztosan nem döntöttem volna úgy, hogy író leszek.
•           Miért?
•           Mert annyira unatkoztam mellette, hogy a saját fantáziavilágomba menekültem. Azt hiszem, hogy a helyzet azóta is változatlan.