Fogalomzavar - Egy elképzelt könyv

2017. május 24., szerda

Fogalomzavar

Azt hiszem, hogy kell lennie valamilyen fogalomnak arra, amikor az ember a kamaszkort túlélve válik érdektelenné a világ iránt, és kezd el lázadni minden és mindenki ellen.

Az én tinédzseréveim tökéletesen eseménytelenül teltek. Vágytam ugyan arra, hogy legyen egy tetoválásom, hogy elmenjek a legvadabb bulikba, és talán még arra is, hogy idő előtt elveszítsem a szüzességem, de a hétköznapjaimat tanulással, a hétvégéimet fáradt vegetálással töltöttem. Éppen ezért, azok a szombatok, amiket gépzene hallgatásával, az alkoholfogyasztási szokások megismerésével, vagy épp a soha véget nem érő táncról szóltak mások számára, nekem otthonülős, gagyifilmnézős, hamar aludni térő unalmas napoknak számítottak. Éppen ezért soha nem mentem haza részegen, de még csak nem is csókolóztam senkivel az elvileg legpezsgőbb életszakaszomban.

Aztán, amikor az értelmiségivé válás útjára léptem, sok dolog, megváltozott. Először is, felköltöztem a fővárosba, így már nem kellett ötven kilométert utaznom, ha egy multiplex moziban akartam tölteni a délutánomat. (Az estémet ugyanis nem tölthettem volna, hála a buszok rendkívül utasbarát menetrendjének.) És így, hogy egy moziktól hemzsegő, pörgő nagyvárosba költöztem, egy egyetemi kollégiumba, ahol a szobatársak, szinttársak, de még a koli mellett lakó macska sem ismerte az éjjeli alvás fogalmát, alkalmazkodnom kellett. Először is, az alvásidőmet öt órára csökkentettem. Hajnal három és reggel nyolc között épp elegendő időm jutott álmodozásra, és miegymásra. Aztán túl kellett esnem az első alkoholmámoros éjszakán. Először fordult elő velem, hogy nem voltam ura a testemnek, hogy dolgok történtek meg velem úgy, hogy nem voltam mindig teljesen biztos abban, hogy tényleg velem történnek-e, olyan szavakat használtam, amiket korábban soha, először éreztem meg a másnap fejbevágó élményét.

De nem ez volt a gondolatmenetem eredeti kiindulópontja. Ott tartottam, hogy azt a fogalmat kerestem, ami a legjobban körülírja a jelenlegi kedélyállapotomat. Próbálhatnám kimagyarázni magam, feloldozni magam a tetteim súlya alól, elengedni a következményeket, hiszen ennél már nem lehet rosszabb, legalábbis akkor nem, ha kapaszkodom valamibe. De vajon mi lehet ez a valami?

Hiába kérdezném bárkitől, senki nem tudna válaszolni HELYETTEM. Eldönthetem tehát, hogyan kezdem el önmagam keresését. Mert ha egyet értek azokkal, akik azt mondták, hogy a minden kérdésünkre önmagunkban kell a választ keresni, akkor bizony komoly önvizsgálatot kell tartanom. Mert valamiért folyton él bennem egyfajta menekülési kényszer, bár fogalmam sincs arról, hogy mitől is menekülök konkrétan. Talán csak megrémít a felelősség, hogy már nem csak a testemet, a pénztárcámat is uralnom kell, és hogy minden egyes nap, amit az édesnek tűnő semmittevéssel töltenék, többszörösen megbosszulja önmagát a következő havi fizetés átutalása után.

De talán nem is válaszok után kell kutatnom. Lehet, hogy csak a jó kérdést kell feltennem. Ha például megkérdezem magamtól, mi a legnagyobb vágyam az életben, eszembe jut egy csomó marhaság, az önkiteljesedéstől kezdve egy hosszabb ausztrál látogatáson át még három idegen nyelv megtanulásáig, de valami igazán nagy, önmagamat meghaladó végcélt nem tudok meghatározni. Éppen ezért folyton csak tétovázok, tengek-lengek, amerre fúj a szél, miközben a lelkemben tomboló düh, tehetetlenség és félelem uralkodik, és bár már Fassbinder is megmondta, hogy a félelem megeszi a lelket; a szorongás valahogy csak nem akar elmúlni.


Talán ezért temetkezek mindenféle definíciók meghatározására. Végül is, ez is egyfajta feloldozás… 



A cikk a Legjobb Vagyok blogján jelent meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Neked mi a véleményed?

Egyetértesz? Valamit hiányolsz? Eszedbe jutott valami, esetleg hozzáfűznéd a Te véleményed is? Ne habozz! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót! :)