Női gondok

Azt hiszem, hogy kell lennie valamilyen fogalomnak arra, amikor az ember a kamaszkort túlélve válik érdektelenné a világ iránt, és kezd el lázadni minden és mindenki ellen.

Az én tinédzseréveim tökéletesen eseménytelenül teltek. Vágytam ugyan arra, hogy legyen egy tetoválásom, hogy elmenjek a legvadabb bulikba, és talán még arra is, hogy idő előtt elveszítsem a szüzességem, de a hétköznapjaimat tanulással, a hétvégéimet fáradt vegetálással töltöttem. Éppen ezért, azok a szombatok, amit a szüzességem elvesztésével, az alkoholfogyasztási szokásaim megismerésével, vagy épp a soha véget nem érő táncról szóltak mások számára, nekem otthonülős, gagyifilmnézős, hamar aludni térő unalmas napoknak számítottak. Éppen ezért soha nem mentem haza részegen, de még csak nem is csókolóztam senkivel az elvileg legpezsgőbb életszakaszomban.

Aztán, amikor az értelmiségivé válás útjára léptem, sok dolog, megváltozott. Először is, felköltöztem a fővárosba, így már nem kellett ötven kilométert utaznom, ha egy multiplex moziban akartam tölteni a délutánomat. (Az estémet ugyanis nem tölthettem volna, hála a buszok rendkívül utasbarát menetrendjének.) És így, hogy egy moziktól hemzsegő, pörgő nagyvárosba költöztem, egy egyetemi kollégiumba, ahol a szobatársak, szinttársak, de még a koli mellett lakó macska sem ismerte az éjjeli alvás fogalmát, alkalmazkodnom kellett. Először is, az alvásidőmet öt órára csökkentettem. Hajnal három és reggel nyolc között épp elegendő időm jutott álmodozásra, és miegymásra. Aztán túl kellett esnem az első alkoholmámoros éjszakán. Először fordult elő velem, hogy nem voltam ura a testemnek, hogy dolgok történtek meg velem úgy, hogy nem voltam mindig teljesen biztos abban, hogy tényleg velem történnek-e, olyan szavakat használtam, amiket korábban soha, először éreztem meg a másnap fejbevágó élményét.

Majd megismerkedtem Vele. Azt mondták, futólag már találkoztam vele korábban, de nem emlékeztem rá, akkor ugyanis az alkoholfogyasztás újdonsága, és a testem reakcióinak csodái teljesen megbabonáztak. Ha anyámnak meséltem volna Róla, valószínűleg csak annyit mondott volna, hogy

„Te tudod, mit csinálsz.”

Éppen ezért nem kértem tőle tanácsot, nem is beszéltem Róla soha, egyetlen telefonbeszélgetés alkalmával sem. Főttem a levemben, mert megtetszett, és mintha sürgősebbé vált volna a saját nőiességem felfedezése minden másnál.

De aztán megtetszett Más is. Ő nem álltatott, egyértelműen kifejezte a szándékait, de akkor még nem tudtam lépést tartani vele. Folyton levegőért kapkodtam a közelében, éreztem az izzást, de kevés voltam ahhoz, hogy lángra kapjak, pedig próbálkoztam, tényleg, őszintén. Előbb magamon, majd kutatásba kezdtem, de hamar rájöttem, hogy csak az ösztöneimre hagyatkozhatok, amik általában akkor hagytak cserben, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.

Egy este azonban eleget ittam ahhoz, hogy elkezdjem a férfitestek felfedezését. Azt gondoltam legalábbis, hogy felkészültem rá. A belső énem egy darabja szinte ordított bennem, követelte a jussát, de én mégis balfasz voltam. Újra és újra megtorpantam, amíg végül addig szerencsétlenkedtem, hogy részegségemben órákon át agonizáltam a szomorúságtól egy vad buli kellős közepén.

Aztán végül mégis megtörtént a dolog.

Egy harmadik tag volt a szerencsés, akit aztán két másik is követett. Persze nem egyszerre, és nem is azonnal, egymás után.

Aztán elhatároztam, hogy elmondom anyámnak a szüzességem elvesztésének történetét. Elképzeltem a jelenetet. Ülünk a konyhában, anyám sodor magának egy cigarettát. Elmeséli, mi történt vele a munkahelyén, hogy ki halt meg a városban, kit beszéltek ki, ilyesmi. Néma csönd következik, és mikor már éppen belekezdenék, húgom kiront a szobából, ahol eddig teljesen a tévé rabja volt, de a reklám megszakította a kedvenc műsorát, így innia és ennie kell, miközben bosszantóan viselkedik, mert ez a legkisebb testvérek dolga. Megakad bennem a szó, mert ha bármit is mondok, az a halálom napjáig a stigmámmá válik. Aztán apám is megjelenik, hogy rágyújtson egy cigarettára, és ha valamit nem szeretném, hogy apám is halljon, az az, hogy miképpen töltöttem el nővé válásom első éjszakáját. A másik lehetőség szerint elhívom anyámat sétálni. Ebben az esetben nagyon körültekintően kell fogalmazni, mert egy kisvárosban lakom a semmi közén és túl, ahol a falnak is füle van, és gyorsabban terjednek a pletykák, mintha megnyomnám a ’like’ gombot a Facebookon. Egy ilyen pletyka szerint tizennégy évesen esett meg velem a dolog, a híd alatt a lenyugvó nap fényében, a másodunokatestvéremmel. Éppen ezért, hogy elkerüljem a hasonló kínos, ámde roppant mulatságos feltételezéseket a szüzességem elvesztését illetően, úgy kezdeném a mondandómat, hogy „Találkoztam egy sráccal.” Leírnám, hogy néz ki, ám mire a végére érnék, anyám összetalálkozna valamelyik munkatársával, akit akkor sem lehetne lekoptatni, ha létezne egy ilyen radír a bosszantó emberek semlegesítésére, mert bennük van az a vidéki lendület, ami akkor is hajtja őket, ha sietnek, tehát bármilyen beszélgetésre időt tudnak szakítani, legyen az bármilyen érdektelen vagy kellemetlen is.

Végül arra a döntésre jutottam, hogy inkább nem részletezem a nemi életemet, inkább a fantáziájukra bíztam fővárosi életem korhatáros részeit. Hiszen telefonon nem mondhattam el, és különben is kinőttem már abból a korból, amikor az anyákkal ilyesmiről szokás beszélni. Tizenhat évesen az ember bizonytalanságában tesz fel kérdéseket, például azt, hogy „Milyen érzése van az óvszernek?” vagy hogy „Tényleg fáj az első alkalom?”, de húszévesen az ember ilyesmiről nem beszél nyilvánosan. A mi családunkban legalábbis ez nem szokás. Hiszen már megvolt a nagy beszélgetés, és, hála a női magazinoknak, és a titokban megnézett pornóvideóknak, nem érhet felkészületlenül a dolog. És azok után, hogy pontosan tisztában voltam azzal, hogyan születik a kisbaba, és mit kell tenni a fogantatás megakadályozása érdekében, csak túl kellett esnem rajta először, hogy a többi már csak úgy jöjjön magától.

Bár azt azért megkérdeztem volna anyámtól, hogy neki ez az egész mekkora fejfájást okozott.

/Bárányfelhős kék égbolt- részlet