Egy rég elfeledett szerelmesvers

Csókká érik a vágy.

Szádba adom a szerelem ízét,

Hisz buja lelkem téged akar.

Vénülő kezem vonalaid rajzolják,

S lágy ívbe feszül reszkető mosolyom.

Édes illatod színeket fest

Szürke lelkem foszlott vásznára,

Hangod lágyan pengeti

A rég elhangolt lant

Poros húrjait.

Selymes érintésed elűzi a magányt,

És én végre újra lélegzek.

Csöndes csillagok figyelik 

Lelkünk nászát,

Ahogyan lassan

Egymásba temetkezve

Elfelejtjük a múlt maró sebeit.

Nézd, hogy őriz minket a Hold!

A fényében csillog angyali tekinteted,

És ugyan nem vagy szent,

Fejed felé mégis glória kerül,

És szárnyaid a testem óvják,

Hogy így mezítelen

Egymás karjaiba fonódjunk.

Őrzöm a szemed csillogását

S csókod ízét a lelkemben.

Tudom, röpke románc volt a miénk,

De a csillagok esti fényében

Képzeletben föléd hajolok,

És remegve remélem,

Hogy néha gondolsz rám.

Mielőtt megtörne az idill,

S kilépnék a Paradicsom 

Szürke kapuján,

Még egyszer a füledbe súgom:

Mennyire szeretlek…