A gyomornedv esztétikája

Azt hiszem, most valami nagyon okosat kellene mondanom, de valahogy semmi nem jut eszembe. Az elmúlt hónapok, évek mind azzal teltek, hogy békés viszonyba kerüljek a gyomrommal, ám az idilli románc esélye beláthatóan nagyon csekély. Mindent felőrlő kapcsolatunkat cöliákia, reflux, és még ki tudja, mi minden fokozza, a könnyfakasztó fájdalom és a megkerülhetetlen távolságtartás, a kegyetlen szigor és a depresszió éppen olyan katalizátora elválaszthatatlan mindennapjainknak, mint az önfeledt öröm, amit egy finom fogás elfogyasztása jelent.

Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy testnedveink miképpen válhatnak művészeti alkotásokká. Ihletett állapotomat rendszerint a nyilvános női mosdók, és a házak tövében, vagy a járda közepén hagyott hányásfoltok művészi elrendezési serkentik. Ugyan már láttam olyan installációt, amelyben a központi szerepet a férfiúi magok ritmikus elszórása kapta, és a vérrel a falra írt szerelmes levelek is inspirálnak, egy dologból azonban még nem sikerült művészetet csinálni, a gyomornedv ugyanis a szaga és az állaga miatt is alkalmatlan kifejezőeszköz.

Van valami belénk kódolt undor, amit a kutyák szó szerint lenyelnek. Hiszen a félig megrágott étel látványa éppen azt a reakciót váltja ki belőlünk, mint a romlott hús a szagával, állagával, és mivel az utcai művészek munkáit gyakran tömény alkoholfelhő is áthatja, joggal hagyjuk meg egy-két szélsőséges meglátású filmrendezőnek a hányás esztétikus ábrázolásának privilégiumát. Pedig, ha jobban belegondolunk, az elégedetlenség, a lázadás legkézenfekvőbb eszköze a gyomornedv. Minden nyelv tartalmaz legalább egy olyan kifejezést, amelyben a hányás, mint a rendszerellenes lázadás és a nemtetszés kifejezésének allegóriája. Ebben az esetben a hányás nem jelent mást, mint a kurrens helyzetből való szabadulás legnyilvánvalóbb eszközét, illetve lehetőséget az undor nyelvi ábrázolására.

A hányás azonban mégsem lehet művészet.

Az erőlködés fájdalma és a megaláztatás szükségszerű érzése nem lehet jó alanya a művészetnek. Bár a gyomornedv segítségével számos kiváló alkotás születhetne, a múlandóság állandó jelenléte ott motoszkálna a fejünkben minden egyes pillanatban. A gyomornedv megemészt mindent maga körül, semmissé teszi a körülötte lévő világot, reakcióival megfosztja a befogadót az átélés lehetőségétől, mert azt még most is bátran kijelenthetjük, hogy egy utcán hagyott hányásfolt nem jelent többet annál, hogy egy szervezet megszabadult az őt gyötrő méreganyagoktól. Mégis el kell játszani a gondolattal minden egyes alkalommal, amikor az utcán végighaladva kerülgetjük ezeket a remekműveket, hogy talán a posztmodern művészet a gyomornedvet is esztétizálja.