A múltkor eszembe jutott, milyen jó érzés volt gyerekként minden reggel szinte gőzölgő túrós buktát enni, amit finom, eperízű joghurt és túrórudi kísért. Nem volt ez olyan rég, mégis, mintha egy másik univerzum emlékképei lebegnének előttem. Mert a reggeli már nem terem ott minden reggel 6:30-kor az asztalon.
Furcsák manapság az ébredések. Az ébresztőóra erőszakos csengetése már nem csupán egy újabb unalmas tanítási nap első hírnöke, hanem a szűnni nem akaró felelősségáradat első hulláma. Mert az ébresztőórát nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ki kell mászni az álmok meleg fészkéből, hogy a rideg valóság egyetlen szempillantás alatt tudatosítsa: már nem vagyunk gyerekek. Az asztal minden reggel üresen áll, a reggelik legtöbbször egy barna papírzacskóból lopott falatok a villamoson.
Az általános iskola nagyjából öt percnyi sétára volt a házunktól. A gimis kollégium éppen a tudás fellegvárával szemben helyezkedett el. Megengedhettem tehát magamnak a lassan induló reggelek luxusát. Volt, hogy egy reggel többször is átöltöztem, hosszasan reggeliztem, rádiót hallgattam, újságot olvastam, kényelmes tempóban elvonszoltam magam az első óra helyszínére, alkalmanként még arra is volt időm, hogy néhány szót váltsak egy-egy ismerőssel.
Manapság minden reggel ugyanúgy indul. Gyors reggeli után fejest ugrok a munkába, jelentsen az bármit is. A kényelmetlen valóságban fészkelődök, miközben folyamatosan a gyerekkorom nyomai után kutatok. Ha megérzek egy olyan ízt, ami a régi napokra emlékeztet, vad nosztalgiába kezdek, ha eszembe jut egy régi emlék, vagy meghallom tinikorom kedvenc slágerét, anekdotákkal zúdítom el az ismerőseimet. Mintha az életem már rég lepergett volna, és a halálhoz közeledve magam kezdeném építeni a saját legendáimat, pedig még mindig csak 23 éves vagyok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!