Milyen szerepe van a tanárnak az irodalom szeretetében?

Azt, hogy milyenné válik a viszonyunk egy tantárggyal, később egy szakterülettel, sok dolog határozza meg, az azonban egyértelmű, hogy a tanár fontos szerepet játszik abban, hogy milyen kapcsolatot alakítunk ki az egyes órák anyagaival. Az irodalom esetében sincs ez másképp, noha egyesek azt gondolhatják, hogy az olvasás, vagy az elavult kötelező olvasmányok határidőre történő elolvasása épp eléggé demoralizálja a diákokat, az a helyzet, hogy egy olyan tanár, aki szóról szóra visszavárja a saját magyarázatát egy adott műről, éppolyan kártékony hatással lehet az irodalommal fűzött viszonyunkra.

Az irodalom szubjektív tárgy, sokaknak éppen ezért okoz nehézséget. Hiszen az, hogy bemagoljuk bizonyos szerzők életrajzát, megtanuljuk, hogyan kell verset elemezni, és néhány alkalommal, engedve a szűkös időkeretnek, néhány kreatív feladat segítségével fejlesztjük a fogalmazókészséget, nincsenek, konkrét kézzel fogható adatok, éppen ezért a számonkérés is nagy teret enged a tanár szubjektivitásának. Ráadásul a legtöbb esetben egy mű értelmezése abból áll, hogy egy vázlat alapján lediktál egy saját vagy tankönyv által összegzett száraz anyagot, amit a legtöbb esetben szóról szóra visszakérdez.

Beszélgetéseim során legalábbis mindig erre a következtetésre jutottam. Ha a dilthey-i hermeneutika alapgondolatából indulunk ki, amely szerint mind a szerző, mind a művet értelmező egyén interpretációja egyenértékű, nyilvánvalóvá válik, hogy azok a tanárok, akik a diákokat úgy használják, mint egykoron diktafont, hogy saját gondolataikat hallhassák, inkább tűnnek kegyetlen diktátoroknak, mint sem olyan személyeknek, akik kedvező befolyással lennének az irodalommal való viszonyunkra. Éppen ezért, amikor valaki izzadságcseppekkel az arcán azt akarja belemagyarázni a hetedik óra kellős közepén, hogy mire gondolhatott a szerző az adott mű megírása közben, a legelszántabb irodalmárokon kívül senkit nem fog érdekelni. 

Természetesen az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a tanár mindig adott keretek között mozog. Figyelembe kell vennie a tanterv által szabott időkorlátot, bizonyos társadalmi konszenzust az egyes szerzőket illetően, és a legtöbb esetben nem hagyja figyelmen kívül a saját viszonyát sem az egyes szerzőkkel sem, ezért gyakran úgy tűnhet, hogy bizonyos életművek felett önkényesen csak elsiklik, míg másoknál a kelleténél tovább időzik.

Ezek tudat alatt is befolyásolják az irodalomhoz fűzött viszonyunkat. Egy igazán jó tanár nem fojtja belénk a szót, ha a mű olvasása közben szerzett benyomásainkról kérdez, ellentétes vélemény esetén nem sértődött pufogásba, hanem valamilyen konzekvenciára jutó vitába kezd, nem diszkriminál politikai okokból semmilyen munkásságot, ismeri a kortárs irodalmat, és nem rest érdekességként kitekinteni. Ez persze egy utópisztikus világban teljesülne csak maradéktalanul. Hogy miért? A tanárok öregednek, sokukat nyugdíjból hívnak vissza az általános hiány miatt, akikben akár tudat alatt is megvan a szocializmusban támogatott, tűrt, és tiltott szerzők listája,  akik már nem tudják követni a trendeket, nem ismerik a legfiatalabb generációt, akik nem verselnek, hanem slammelnek és a munkásságukat hamarabb megtalálni a Youtube-on, vagy a közösségi médiában, mint nyomtatott verseskötetben, és akiket szintén papagáj-üzemmódban tanítottak, sokkal szigorúbb fegyelmezés mellett.

Úgy hiszem, nincs szükség utópiára ahhoz, hogy jó tanárokat találjunk a környezetünkben. Sokan vannak azon tanárok táborában, akik olykor kortárs olvasmányokat csempésznek a kötelező művek közé, akik filmadaptációk bemutatásával segítik a megértést, akik ahelyett, hogy negyvenöt percig csak a saját hangjukat hallatják, csoportmunkával teszik lehetővé az egyéni interpretációt, és akik a kortárs művészetben is megtalálják a klasszikusok nyomait. Éppen ezért lehetséges, hogy amikor például Shakespeare Makrancos hölgyéről beszélünk, szóba kerül a kilencvenes évek kedvelt tinivígjátéka, a 10 dolog, amit utálok benned, hogy a versek megzenésített előadásai a Youtube-on hitelesebb elemeivé válnak egy irodalomórának, mint a tanár kimért szavalása, és hogy a rendhagyó irodalomórák, projektnapok lehetőséget adnak arra is, hogy a kortárs irodalom is közelebb kerüljön a fiatal generációhoz.

Egy jó tanár tehát nem azt tanítja, mit kell gondolnunk egy adott műről, hanem eszközt ad a kezünkbe, hogy mi magunk alkothassuk meg a saját interpretációinkat. Segít kontextusba helyezni az olvasottakat a könnyebb megértés érdekében, és lehetőséget ad az érdemi vita kialakulására. Ha mindez megvan, mi sem úgy tekintünk az irodalomra, mint egy olyan univerzumra, ahol az kap jobb jegyet, aki közelebb áll a tanár álláspontjához. Mint minden tárgynak, az irodalomnak is vannak keretei, de ezeken belül szabadabban mozoghat a többi tantárgynál, így szükséges egy gondos kéz, aki segít eligazodni ebben a világban. Éppúgy, mint egy rajztanár, aki a fantázia kibontakozását a helyes ceruzakezelés megtanításával segíti elő, úgy dolgozik az irodalomtanár is, amikor a verselemzés szabályairól beszél. Ha elég nyitottak vagyunk, egy perc alatt magába szívhat ez a rejtélyekkel és izgalmakkal teli világ, csak egy kis esélyt kell adnunk a tankönyvekben olvasottaknak. Mert bizony az a kulcs egy végtelen világhoz, még akkor is, ha képtelenek vagyunk ezt belátni. 

A cikk az Imádom a könyveket magazinban jelent meg.