Az angyal üzenete - Egy elképzelt könyv

2017. december 16., szombat

Az angyal üzenete

Borongós decemberi délután volt. Hófelhők gomolyogtak felettünk, dideregtünk a farkasordító hidegben. A karácsonyi hangulat már mindent és mindenkit átjárt, mikulások táncoltak a kirakatokban, forralt bor illatát lehetett érezni a levegőben, plakátokon hirdették a karácsonyi vásárokat, és már láttam néhány előre gondolkodó szülőt, ahogy ajándékokkal felpakolva sétáltak az utcákon, miközben azon vitatkoztak, milyen süteményt süssenek az ünnepi vacsorához.

Mi hárman előszeretettel figyeltük őket, néha nagyokat nevettünk, olykor történeteket találtunk ki, azokkal szórakoztattunk egymást. Mi hárman általában ugyanazon a padon ültünk. Füles, akit azért neveztek így, mert szeretett hallgatózni, Bodri kutya, akit a sintér elől mentettem meg, és én. Én voltam közülük a legcsendesebb, mondjuk Füles mellett amúgy is ritkán jutott szóhoz az ember, én meg jobb szerettem üldögélni, és figyelni az embereket, füzettel a kezemben, és - amikor Füles nem zavart - verseket írtam róluk.

Azon a napon tényleg nagyon hideg volt. A fájós lábam megérezte a havat, és Bodri is nyugtalanabb volt az átlagosnál. Füles az összekoldult pénzből elment egy kis forralt bort, és kolbászt venni, míg én szokás szerint a padon ültem, és írogattam. Akkor jelent meg ő. Először csak azt vettem észre, hogy valaki a süteményes dobozba egy tízezrest tett. Majd felnéztem, és egy határozott megjelenésű, láthatóan nagyon gazdag férfi állt előttem. Nem szólt egy szót sem, és én sem bírtam, mivel hirtelen nem tudtam, hogyan mondjak köszönetet. Arra gondoltam, hogy ezt legalább egy hétre be tudjuk osztani. Az őszülő alak leült mellém, én zavaromban azért a rengeteg pénzért nyúltam, majd mélyen a zsebembe rejtettem. 

- Mivel foglalatoskodik? - kérdezte kissé érdes hangján.
- Én csak… írogatok - feleltem, pontosabban az orrom alá mormogtam. Nem szerettem, ha az írásról kellett beszélnem, mivel közben mindig meztelennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. 
- Nincs ezen mit szégyellni - mondta erre a férfi. - Én is szoktam néha írogatni. Tudja, ez segít tisztázni az érzéseimet. Azt hiszem, tennünk kell, amit Isten kér tőlünk. Igaz, hogy néha nem hiszünk magunkban, de a művészet hisz bennünk. Talán ez lehet az ön nagy lehetősége. Gondolja át!


A férfi elment. Én becsuktam a füzetet, és a kabátom zsebébe dugtam. Hamarosan Füles is visszatért. Melegedtünk egy kicsit, majd megtettük szokásos esti sétánkat. Közben egészen besötétedett, és a téren emberek gyülekeztek, hogy meggyújtsák az első adventi gyertyát. Mi is beálltunk közéjük, hogy egy rövid időre ne csak hajléktalanok legyünk, hanem egy-egy ember a tömegből. Énekeltünk, elmondtunk egy rövid imát, majd megnéztük a műsort, végül pedig meggyújtottuk a gyertyát. Különleges, meleg érzés fogott el, valami azt mondogatta a fejemben, hogy: Tedd meg! Tedd meg! Én előkaptam a füzetet a zsebemből. A szívem a torkomban dobogott, és egyre csak az járt a fejemben, amit az a férfi mondott. Itt a nagy lehetőség.

A torkomat köszörültem, majd szót kértem. Elmondtam néhány sort az egyik versemből:

Már régóta hallom az angyal üzenetét,
Régóta érzem Isten szeretetét.
Hiszem, én is angyal vagyok,
Aki elég csúnya, és néha dadog,
De Szent Karácsony éjjelén nem számít,
Szívemben szeretet-lámpa világít,
Hiszem, egy napon megérted,
Hogy a keserűséget nem érzed,
Ha hallod az angyal üzenetét.



Lehet, hogy nem mindenki figyelt rám, de néhányan megtapsoltak. Lehet, hogy ez nem sok, de nekem elég volt, hogy elhiggyem, az élet másként is alakulhat. Visszadugtam a füzetet a zsebembe, majd Fülessel és Bodrival visszamentünk a padunkhoz, és Füles anekdotázni kezdett az első karácsonyáról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Neked mi a véleményed?

Egyetértesz? Valamit hiányolsz? Eszedbe jutott valami, esetleg hozzáfűznéd a Te véleményed is? Ne habozz! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót! :)