Mi történik a könyves bloggerrel, ha szakdolgozatot ír?

Előbb-utóbb minden egyetemista életében bekövetkezik az a vidáman fájdalmas időszak, amikor a szakdolgozat megírása mindennél és mindenkinél fontosabbá válik. Elvileg. Aztán ha ez az időszak egybeesik a vizsgaidőszakkal, gyorsan nőni kezdenek az ősz hajszálak, és a karácsonyi készülődés helyett a bukás ellen készülődünk, eltűnnek a kedvenc olvasmányok, és tornyosulnak a néha követhetetlen szakirodalmak, amiről persze írni nem lehet. Elvileg. 

Képelmélet, halálesztétika, poszthumanizmus és Woody Allen- röviden így tudnám összefoglalni az elmúlt négy hónapomat. Egy hétig minden olyan könnyűnek tűnt, aztán persze hamar kiderült, hogy ez nem így van. Hamar kimerültek a nyári tartalékok, a nyaralás energiáit hamar a kukában találtam, én meg kínkeservesen kutattam a maradékot. Majdnem megtanultam fotoszintetizálni, amikor a parkban a napfényben elpilledtem. 

A szakdolgozat suck-dolgozat. Kisajátít, olyan mint egy féltékeny feleség. Olyan mint egy mindent felőrlő szenvedélyes, se veled se nélküled kapcsolat. Várod a percet hogy véget érjen, és élvezed mégis, ahogy elmerülsz a részletekben.

De közben valami mégis hiányzik. Hiszen hirtelen minden szabadidő eltűnik, és úgy hiszed, nincs mód az olvasásra, a szabad olvasásra, és hogy minden szabadidőt hasznosan kell eltölteni.

Ez persze nincs így.

De valahogy a szakirodalomtól hemzsegő fejem mostanában kevésbé veszi be a szépirodalmat. Ezért egy ideig ritkábban írok könyvajánlókat, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok egyáltalán. Vannak ezek az úgynevezett kötelességek, amiket teljesíteni kell. Ez mindennél fontosabb. Állítólag.