A teringettét, Budapest!

Sohasem könnyű egy elsőkönyves szerző művéről véleményt alkotni, hiszen az első műben sok szempontot meg kell vizsgálni. Ehhez viszont a megszokottnál átgondoltabb véleményformálásra van szükség, hiszen a szerző ilyenkor olyan, mint egy tigrisanya, hiszen végre kiadta első, teljesen elkészült művét, és ez az idilli állapot minden szóra, minden mondatra különös érzékenységgel reagál. 

Amikor egy kész művet kiadunk a kezünkből, és olykor hónapokat, éveket is azzal töltünk, hogy tökéletesítsük, csiszolgassuk a kialakított világunkat, és folyamatosan finomítsunk a mondandónkon, gyakran elfeledkezünk a mértékről, ezért fordulhat elő gyakran az, hogy túl sok dolog kerül bele egyszerre egy műbe, hogy a könyvek esetében a szöveg túlságosan mesterkéltnek, túlírtnak hathat, túlcsordul a gondolatoktól, üzenetektől és az önkifejezés mesterséges eszközeitől, mivel a szerző néha több évtized mondandóját akarja egyetlen műbe belesűríteni. A fiatalabbak esetében pedig még csak ritkán beszélhetünk kiforrott stílusról, és mivel az első könyv gyakran csupán egy kísérlet, amelyben formákat, eszközöket, elbeszélés- és ábrázolásmódokat próbálgatnak, a kész műben gyakran éppen ezek miatt előfordulhatnak kisebb-nagyobb logikai hibák, vagy olyan felesleges elemek, amikhez a szerző ugyan foggal-körömmel ragaszkodik, a történet világában azonban semmi helye nincsen.

A hosszú bevezető után térnék rá Kaprinyák Dóra A teringettét, Budapest! című regényére. Megmondom őszintén, a fülszöveg egy picit megrémített, az időkezelése zavart kelthet az olvasóban (amiről kiderült utólag, hogy nyomdahiba, és már javították, így én is megtettem.):

Már Budapest sem a régi! Mióta 1885-ben úgy döntött egy gróf, hogy elárasztja az utcákat, második Velencét csinál Magyarország fővárosából, sok minden megváltozott. 1910-re sokan megszokták a beállt állapotokat, és még náluk is többen vannak azok, akik élvezik a fellendülő gazdaságot, a nívós egyetemeket és a tömérdek újonnan nyílt szórakozóhelyet. Mindenki megtalálja itt a magának való életcélt. Mégsem tetszik mindenkinek a helyzet! Egy lázadó hajóács, egy olasz költő és egy háromarcú hölgy fáradozik azon, hogy visszaállítsák a régi állapotokat. Az ő kalandjaikról szól ez a történet.

Aztán kinyitottam a könyvet. Az író szerencsére már a könyv elején leszögezi, hogy egy történelmileg kevésbé hű olvasmányra kell számítani, ami egyébként már az első néhány oldalon remekül visszaidézi a 19. század eleji Budapestet. A város, és a kocsma, ahol a történet kezdődik szinte élővé válik előttünk, érezhető az író lendületessége, fantáziája, és a kor nyelvezete is élethűen visszatükröződik a dialógusokban, bár a párbeszédek néha még erőltetettnek hatnak. Tovább olvasva azonban ezek a dialógusok parodisztikussá válnak, a szerző abban bízott, hogy néhány szellemes megnyilvánulás elegendő lesz humorforrásnak, ami nagyjából igaz is, de éppen ez okozza a párbeszédek erőltetettségét. 

Ahogyan szépen lassan kibontakozik a történet, úgy válik az egész egyre abszurdabbá. Hiszen már maga az alapkonfliktus is az: adott egy hajóács, aki egyszerűen képtelen elfogadni, hogy hőn szeretett városa egy gróf jótékony munkájának köszönhetően fejlődésnek indul, mondhatni kisebb reneszánszát éli, hiszen virágzik az oktatás, több szórakozási lehetőség közül választhatnak, és a csatornahálózatot is kiépítették. Szerencsére talál magának még két féleszűt, akikkel szélmalomharcot vívhatnak a korszerűsítés, a fejlődés ellen, ami egyébként remek korkép, és kiválóan tükrözi a magyar mentalitást, amit már sok történelmi példán keresztül láthattunk. Tehát Ferenc, a főhős, a lokálpatriotizmus, a nacionalizmus, és a konzervatív eszmék képviselője, aki tanulatlan, fél a változásoktól, fél attól, amit a fejlődés hozhat, hiszen az akár a munkájába is kerülhet. Ez a félelem karikatúra-szerűen köszön vissza, ami miatt nem vehető komolyan, de mégis rávilágít az egyszerű kisember maradiságára, ami viszont rendkívül elgondolkodtató.

A regény szórakoztató, de korántsem tökéletes. Tökéletlensége leginkább abból fakad, hogy írója még nem eléggé kiforrott, de szerencsére éppen csak addig engedte el fantáziáját, amíg az a mértéktartás határait súrolta. Csak a szövegen érezni némi túlírtságot, amit a nyelvezet okoz, érezhetően az író néha túlságosan elragadtatta magát, azonban a város leírása kivételes, mintha mi magunk is ott sétálnánk, kicsit a Budapest noiréra emlékeztet. Ferenc és társai története egyedi, különleges paródiája a hungarizmusnak, és noha a történet a 20. században játszódik, mondandóját a 21. században is aktuálisnak tekinthetjük. Az ebookként megjelent történet egyébként nem túl hosszú, és könnyen olvasható, szinte olvastatja magát, könnyed kikapcsolódás lehet egy unalmas hétvégi délutánon.