Most kellene kicsomagolnom a csokinyulat. Leharaphatnám a fejét, vagy darabokra törhetném, hogy lassan élvezzem ki a csokoládé édes ízét. Lány vagyok. Nem mehetek locsolni, pedig a locsolópénzt én is szívesen elkölteném. Vehetnék magamnak egy új ruhát, szép tavaszit, amiben a fiúk megbámulnak. De a fiúk most csak a pénzért jönnek. Ingyen esznek, bájcsevegnek, tojást visznek, kis zsebpénzzel. Aztán tojásokkal és édességgel megpakolva, telehassal, ittasan hazabicikliznek. Nálunk legalábbis ez szokás.
Régen mi mindig magunkra zártuk az ajtót, és az ágyon piknikeztünk. Anyával tévéztünk, és süteményt zabáltunk. A húgommal néha társasoztunk, sonkát ettünk, és egymás elől lopkodtuk a csokitojásokat. Az öcsém meg mindig degeszre akarta keresni magát, de a fukar rokonoktól csak aprópénzt kapott.
Nekünk mindig szerencsénk volt. Elég magasan laktunk ugyanis ahhoz, hogy a nyolcvanhat lépcső minden férfirokonunkat elriassza. Amúgy is kihaló hagyomány a locsolkodás, az ember inkább wellnesezni megy. A hosszú hétvége varázsa, hogy ilyenkor mindenki hirtelen eltűnik a fővárosból. Nyugodtak az utcák, bár rémes a közhangulat.
Elmerengtem. Eszembe jutott nagyapám, és a piros biciklije. Kötelességtudóan járta be a rokonságot minden évben három napon keresztül. Minden húsvét hétfőn arra ébredtünk, hogy csönget, és a zsebében csokitojások lapultak. Bárcsak idén is hozhatna egy csokitojást!
És én csak a csokoládéra gondolok, pedig ez Jézus feltámadásának ünnepe. Megváltódtak bűneink, de ezt már rég elfelejtettük.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!