A le nem vezetett feszültség olyan, mint a lassan ölő méreg. Először csak rossz közérzetet okoz, majd gyomorpanaszokat, hirtelen dühkitöréseket, míg egy napon azon kapod magad, hogy ismeretlen eredetű fájdalom árad szét a testedben, ok nélkül sírni vagy ölni tudnál, és igazából már meg sem tudod fogalmazni, mi is a bajod egyáltalán.
A le nem vezetett feszültség olyan, mint egy tojásból kikelő szörny. Először mosolyogsz rá, elfogadod, hogy ez az élet velejárója, és mintha csak gyereket nevelnél, gondozod őt a ki nem mondott szavakkal, eteted őt a lelked apró darabjaival egészen addig, míg vérszomjas fenevaddá nem válik. Az ökölbe szorított kéz rombolni akar, megölné a szörnyet, de minél nagyobb az elszántság, annál fehérebbek az ujjak, mígnem a szorítás olyan erőssé nem válik, hogy az élet örökre elillan.
Fájdalmas élet ez. Nem csupán a cukorkaként szedett savlekötők citromos íze teszi azzá, hanem a ki nem mondott szavak súlya, amelyeket gyakran már képtelenek vagyunk egymagunk cipelni. De kivel lehetne megosztani a terhet? Ki hallgattatja el a csikorgó fogakat, ki nyugtatja meg a robbanni készülő szívet? Ki ad hangot a dühnek, ki melegíti fel a kihűlt, haldokló kezet?
Elhalványuló tükörképünk megannyi válaszra vár.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!