Szerelem hirdetésre

J.K. Smith regénye, az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent Szerelem hirdetésre egy könnyed hétvégi olvasmány. Tipikusan olyan regény, amire a harsány borító hívja fel a figyelmet, azonban olvasás közben hamar rá kell jönnünk,hogy egy jó alapgondolat és egy szép borító sem feltétlenül elég egy igazán jó regényhez.

Nem voltak nagy elvárásaim, amikor olvasni kezdtem. A romantikus regény zsánerében ugyanis nagyon nehéz eredetit és igazán minőségit alkotni, hiszen talán ez a szórakoztató irodalom egyik húzóága: a nőknek szánt történeteket könnyebben el lehet adni, hiszen szeretünk olyan férfiakról álmodozni, akiket nem kaphatunk meg, akik nagy gesztusokat tesznek értünk, akik akkor is érzékeltetik, hogy nők vagyunk, amikor tizenöt év házasság és három gyerek világra hozása után immáron kissé megereszkedve és fáradtan valami romantikusra vágyunk. Ezért faljuk a romantikus könyveket, és a romantikus filmeket, és faljuk a celebek magánéletét, hiszen mindannyian vágyunk arra, hogy a hétköznapi monotóniát valami megtörje. Azonban éppen azért, mert annyira nagy igényünk van eme vágyunk pillanatnyi kielégítésére, a romantikus regény zsánere megfáradni, ellaposodni látszik, és tulajdonképpen a fent említettek miatt mi sem vágyunk nagy történetekre, hiszen sem időnk, sem energiánk nincsen egy nehezebben emészthető történet befogadására.

Éppen ezért könnyű a sablonosság és a kiszámíthatóság útján haladva alkotni. J.K. Smith regénye csak azért működőképes, mert képes volt egyéni humorral fűszerezni a történetét, és remekül kihasználta a magyar nyelv sajátosságait idegen nyelvi környezetben. Érdekes egyébként végiggondolni magát az alaptörténetet: Kori életében sok tragédia történt, hiszen elvesztette a szüleit, és a férjét is, aki egyébként egyáltalán nem volt mintaférj, mert mindamellett, hogy erőszakos volt, nem vetette meg a luxusprostituáltak társaságát sem. Kori tanítónő, aki nyilván nem keres jól, és ezért, valamint a rossz emlékek elfeledésének reményében átköltözik a tengeren túlra, egészen pontosan Kanadába, ahol a Walker családnál kezd dolgozni, egy farmon, ahol csönd van, minden idilli, és természetesen a szerelem is kartávolságra van. 

Ez a történet az újrakezdésről szól, arról, hogyan feledjük el a múltban ért sérelmeket, a démonokat, amihez nyilvánvalóan a szerelem az egyetlen eszköz, a leghatásosabb, mert ha egymásra vetítjük az érzelmeinket, ha egy másik emberbe öljük a frusztrációinkat, az minden fájdalmat elfeledtet. A szerelem már önmagában nem is elég, hiszen egy új családra van szükség, hogy az idill örökre megmaradjon, hiszen egy tökéletes férfi, és egy tökéletes kislány társaságában már kevésbé fájnak a múltban ért pofonok, és a gyász is egy pillanat alatt elillan. 

Nagyon unom már ezeket a biztonsági történeteket. Értem én, és látom is, hogy ezek a könnyedebb történetek képesek igazán kikapcsolni, viszont nekem az alapelvem, hogy egy műnek valami pluszt is adnia kell, valamire meg kell tanítania, egy pluszgondolatot kell adnia, amitől aztán valamennyivel több lehetek. És ez a regény több szempontból is teljesen üres. Maga a felépítése is kisiskolás, a tetőpontja olyan, mintha csak azért lett volna megírva, mert a szerkesztőnek feltűnt, hogy a történet egyébként túl lapos, a párbeszédes részek is gyakran keltenek mesterséges hatást, egyszerűen olyan pongyolán vannak megfogalmazva, ahogyan senki nem beszél, pláne nem egy értelmiségi, akinek eredetileg is az lenne a foglalkozása, hogy a gyerekeinket tanítsa. Nem elég a humor, és az egyébként szinte észrevehetetlen karakterfejlődés, ha maguk a karakterek sablonosak, a történet kiszámítható, és ha az új élet, ami új reményt adhat, egy idill, amiről mind tudjuk, hogy egy soha ki nem pukkanó szappanbuborék, ami éppen azért nem pukkan ki soha, mert a férfi maga a megtestesült tökéletesség. Az élet nem ilyen, ahogyan mi magunk sem, de egy ilyen regény ezt mégis képes velünk elfeledtetni.