Miért ROSSZ FILM a Fekete Párduc? - Egy elképzelt könyv

2018. június 25., hétfő

Miért ROSSZ FILM a Fekete Párduc?


Kétségkívül a Marvel Stúdió a 21. század egyik legnagyobb hatást generáló ereje Hollywoodban. A képregényfilmek univerzuma az utóbbi tíz évben egyre tágul, és ez nem csak a tömegfilmekben, hanem magában a filmiparban is jelentős változást generált. A Marvel-filmek hősei ikonná váltak, akikkel könnyű azonosulni, hiszen végtelen erejüknek és sebezhetetlenségüknek köszönhetően képesek néhány órára minket is szuperhősökké emelni, akiknek nem kell számlákat fizetni, és akik a leggonoszabb gonosszal is képesek egy nagy csapással leszámolni. A Marvel lassacskán kialakította a saját stílusát, a 21. századi igényekhez formálta a filmkészítést, egy dologról azonban megfeledkezett, ami a Fekete Párduc című filmben rajzolódik ki a legélesebben.


A hollywoodi filmgyártás leggyengébb pontja a reprezentáció. Amióta filmeket készítünk, azóta kell beszélnünk arról, hogy az egyes rasszok miképpen jelennek meg. Számos alulreprezentált társadalmi réteg van, akik mind a mai napig harcolnak azért, hogy a filmekben, tévéműsorokban ne alárendeltként ábrázolják őket. Napjainkban a leglátványosabb fejlődést a feminista irányzat és az afroamerikai réteget emancipálni kívánó törekvések érték el, melyek eredményeképpen a nők egyenlő bánásmódot, az afroamerikaiak pedig nagyobb műsoridőt és kidolgozottabb karaktereket kaptak a filmekben.

A Marvel Fekete Párduca pedig több szempontból is történelmi alkotás: amellett, hogy ez az első Marvel-film, amelynek afroamerikai főhőse van, erős női karaktereket vonultat fel, hiszen Wakanda harcosai nők, amely már önmagában is egy különleges, és mindenképpen forradalmi újítás.

Azonban a Fekete Párduc mint műalkotás, és ezáltal mint a kulturális reprezentáció eszköze több sebből vérzik.

A film ugyan dialógusaiban és képi világában remekül visszaidézi a képregények esztétikai vonatkozásait, hiszen a párbeszéd tömör, lényegre törő, a hangsúly pedig nyilvánvalóan a látványon van, ami gyakran szintén képregényszerűen jelenik meg, a film mondandója, és lakóinak reprezentációja számos súlyos hibába ütközik. Hogy miért? Hadd vezesselek be a posztkoloniális filmelméletbe.

Maga a posztkolonializmus az irodalomból ered, célja az volt, hogy a gyarmatosítás után létrejött kulturális állapotokat vizsgálja. Az irányzat az 1980-as években jelent meg, és a kilencvenes években vált széles körben (így a filmelméletben is) használatossá. Leegyszerűsítve, amikor egy filmet posztkoloniális szempontok szerint vizsgálunk, arra próbálunk rájönni, hogy az adott filmben megjelenő kisebbségeket miképpen ábrázolják. Egy szembetűnő példa erre az indiánok esete, akiket a korai westernekben gyakran egy végletekig gonosz, minden amerikait lemészároló, kulturálatlan, buta népként jelenítettek meg, de a kritikus pont például a nők, vagy jelen esetben az afroamerikaiak és az afrikai törzsek, globálisan pedig a gyarmatosítás során alárendelt népek reprezentációja. A posztkoloniális filmelmélet legégetőbb kérdése tulajdonképpen az, hogy milyennek akarjuk ábrázolni az adott kisebbséget, milyen kulturális háttérrel rendelkeznek, és mennyire tudjuk ezt befogadni.



És innen fakad a probléma gyökere.

A Fekete Párduc alapja az azonos című képregény, amely 1966-ban jelent meg. Forradalmi jelentőségét nem vitatom, azonban a Fekete Párduc ennek ellenére követ el súlyos hibákat, legalábbis ami az ábrázolásmódot illeti. Wakanda egy technikailag rendkívül fejlett ország, amelyet azonban titokban tartanak, hogy a technológiájuk a világ és a többi fejletlen afrikai ország előtt is rejtve maradjon. Noha az országban szinte a fogkefe is vibrániumból van, a törzsi kultúra még mindig erősen jelen van, amelyet T’Challa beavatási szertartásakor figyelhetünk meg a leglátványosabban. Az, hogy a törzsi folklór és hagyományrendszer keveredik a modernitással, minden kultúra sajátja, az azonban, hogy a kettő között ekkora szakadék van, már vagy egy jól átgondolt írói döntés (amit erősen kétlek), vagy egy súlyos ábrázolásmódbeli hiba. A huszonegyedik században, ilyen technológiai fejlettség mellett még mindig szükség van arra, hogy a feketéket kvázi ősemberként, félmeztelenül, egymással botokkal harcoló lényekként ábrázoljuk?  Ezt fokozza tovább az az ábrázolásmód, amely a wakandaitól alsóbbrendű (száműzött) népekre terjed ki, akik szinte majomként makognak csataüvöltés gyanánt. (A wakandai nyelvhasználat filmbe emelésétől már eltekintek, hiszen már megszokhattuk, hogy két nem angol anyanyelvű fél akkor is angolul beszélget egymással, amikor senki más nincsen a környezetükben.)


Ha engedékeny akarok lenni, akkor ezt azzal magyarázom, hogy a törzs erős identitástudattal rendelkezik, ezáltal híven ápolja szokásait, hagyományait. Azonban – hogy még két mondatot ejtsek a kulturális reprezentációról – a szerzők hamis alapokra építkeznek, hiszen ahogyan erre egy barátom rámutatott, a filmben megjelenő istenségek nem a fekete afrikai, hanem az egyiptomi és a hindu kultúra részei. Ez pedig tovább fokozza azt a felszínességet, amely az egész filmet jellemzi.

Noha azt állítottam, hogy a film másik legnagyobb erénye, hogy erős női karaktereket vonultat fel, hiszen Wakanda elitalakulata női harcosokból áll, maguk a karakterek kidolgozatlanok, a hangsúly a fizikai erejükön, és megjelenésükön van. A harcosoktól azt várhatnánk el, hogy megfelelő öltözetben vágjanak neki a csatának, amelyhez elengedhetetlen a teljes testet borító ruházat, páncélzat.  Itt azonban igazi harcra alkalmatlan szoknyában, és alkalomadtán csak az elsődleges nemi jellegeket takaró ruházatban vágnak neki a harcoknak, ami nem sokban különbözik attól, amitől a legtöbb feminista filmkészítő elhatárolódik: hogy bikiniben, vagy erősen alulöltözötten ábrázolja a női karaktereket.

A legnagyobb problémám azonban mégis a mű üzenetével volt, a kulturális reprezentáció hibáit ugyanis betudhatjuk annak, hogy a filmkészítők nyilvánvalóan a kevésbé művelt amerikai nézőknek szánták ezt a filmet. Az azonban, ahogyan a wakandai vezetők a film során viselkednek, erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető. A mű egyik alapkonfliktusa, hogy Wakanda önző, amelynek következményeképpen többmillió ember haláláért is felelős, hiszen nyomorban hagyták szomszédaikat, akiknek az éhínség mellett is számos problémával kell megküzdeniük. Amikor a wakandai vezetők úgy döntenek, tényleg segítenek a rászorulókon, azt egy pillanatra azt gondolhatnánk, hogy az afrikai kontinens nyomorát próbálják meg konszolidálni, azonban sokkal képmutatóbb módon az adakozást az Egyesült Államokban, egy los angelesi városrészben kezdik meg Hollywood mellett. 


Ugyan nyilvánvaló, hogy nem terhelhetjük egyetlen országra Afrika összes gondjának megoldását, jelzésértékű és példamutató lenne, ha egy olyan ország, mint Wakanda ledobva az önzés giccses ruháját, elindítaná a hatékony is tényleges segítségnyújtás folyamatát. Azzal ugyanis, hogy megosztják technológiájukat egy fejletlenebb országgal, lehetőséget adnak, hogy saját gazdaságot hozzon létre, hiszen a tudományos és technikai fejlődés fejlesztené az oktatást, és a 21. századba emelné a szomszédos nyomorgó országokat, akik immáron nem egy folytonos segélyre szoruló, szánnivaló, jelentéktelen államok lennének, hanem a fejlődés hatására esetlegesen tényleges politikai tényezővé válhatnak.

A wakandai vezetők ezzel szemben néhány szomorú afroamerikai srácot kezdenek támogatni, amely szintén jelzésértékű, hiszen ezzel a segítséggel reményt adnak arra, hogy egy napon kitörve a bűnözés és a kábítószerek fogságából önmaguk szuperhőseivé váljanak, azonban egy olyan országban – és városban – élnek, ahol hátrányos helyzetük ellenére is az emberiség azon 10%-ába tartoznak, ahol az összkomfort és az internetszolgáltatás egyszerre elérhető.

A felsorolt hibákért azonban nem feltétlenül a film készítőit kell okolni. Az alapmű ugyanis egy 1966-ban készült képregény, amely – forradalmisága ellenére –  kiválóan tükrözi az afroamerikai reprezentáció aktuális ideológiáit, és az ebből fakadó kulturális tévesztéseket. A film amúgy a maga zsánerében is rendhagyóbb, inkább hasonlít egy kémfilmre, mint a megszokott Marvel filmekhez, ami jót is tesz neki, illetve a törzsi ihletésű zene is jó atmoszférát teremt, azonban, amikor egy forradalminak kikiáltott filmről beszélünk, érdemes egy percre leszedni a piedesztálról, és más szemszögből is megvizsgálni. Summa summarum, a film maga az egyént kívánja megszólítani, azonban nem bújhat ki társadalmi felelősségvállalás alól, ehhez pedig még erősebb szemléletváltásra van szükség. Legalábbis ami a filmkészítőket illeti.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Neked mi a véleményed?

Egyetértesz? Valamit hiányolsz? Eszedbe jutott valami, esetleg hozzáfűznéd a Te véleményed is? Ne habozz! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót! :)