Létezik jó irodalom és rossz irodalom?

Nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy manapság a magyar közélet miképpen választja szét az irodalmat. Merthogy van jó irodalom és rossz irodalom. Mivel Magyarországon élünk, ez az elválasztás szimplán a politikai ideológiát tükrözi, az egyik a valóság nagy sorskérdéseit feszegeti (és legtöbbször nemzeti ideológiával átitatott), a másik pedig nem (ezek a művek általában liberális eszmében születtek). Ez az elválasztás sok kérdést és problémát felvet, még akkor is, ha nem kívánunk politikailag állast foglalni. Létezik jó irodalom? Milyen művek tartoznak a rossz irodalmi alkotásokhoz? Lehet-e szimplán ideológiai megfontolásból esztétikai értékrendet létrehozni, és ha igen, hogyan lehet kategorizálni az egyes műveket? Befolyásolja-e ez a közízlést, és ha igen, mennyire tudatosan? Vitaindító.

A jó és a rossz megítélése - esztétikai szempontból - szubjektív, hiszen az egyént ért élmények, a konvenciók és az ízlés is meghatározzák. A jó és a rossz megítélése - politikai szempontból - annak a függvénye, hogy egy adott művészeti termék miképpen tükrözi az adott kor politikai ideológiáit. A jó és a rossz megítélése azonban ebben az esetben nem csak az alkotásra vonatkozik, hanem az alkotóra is, hiszen annak függvényében válik művészete elfogadottá, hogy ő maga milyen politikai nézeteket vall. Ha egy ideális világban élnénk, a szerző politikai hovatartozása irreleváns lenne, hiszen csak a mű a fontos, az, hogy az alkotás milyen hatással van a művészetre. 

Éppen ezért kellene az irodalmat is a szerző személyétől függetlenül vizsgálni. Ez az állítás azonban már abban a pillanatban érvényét veszti, amint hatéves tudatlan kisiskolásokként beülünk az iskolapadba, ugyanis az iskolában, elkezdődik a nép ideológia-centrikus nevelése, vagyis noha mi észre sem vesszük, megmondják nekünk, mi az, amit szeretni kell, és mi az amit nem. Bevezetnek a kánon univerzumába, ahol a hatalom által megadott szerzők megadott műveit kell elolvasnunk, és a tanár értelmezését elsajátítanunk. A tankönyvek és a kötelező olvasmányok listája ugyanis nagyban meghatározza a későbbi ízlésünket, véleményünket. Az általános iskolából indul ki tehát a jó és a rossz irodalom kérdése. Hiszen ha a gyermek magától nem érdeklődik az olvasás és az irodalom iránt, nem kezd el szélesebb körben tájékozódni, jóformán csak azt fogja ismerni, amit a tankönyvekben olvasott. 

Ha ebből indulunk ki, akkor jó irodalomnak a konvenciális értékeket képviselő, szépirodalmi igénnyel készült alkotások. A rossz irodalmat pedig a bekategorizálhatatlan, gyakran posztmodern stílusban íródott művek halmazaként írhatjuk le. A kortárs irodalmat gyakran kategorizálják rossz irodalomként, emlékezetes példa  a Varró Dániel versei körül kialakult felháborodott szülői hozzászólások. 

Mivel sem a diák sem a szülő nem kap megfelelő eszköztárat ahhoz, hogy egy művet a maga kontextusában értelmezni tudjon (a szülő rendszerint a régi poroszos rendszerben a régi kánon kiemelt műveit biflázta be, a gyermeknek pedig sem ideje, sem lehetősége értelmezni, valamint szintén csak elvétve találkozik kortárs irodalommal), elfogadja a felsőbb állásfoglalást a jó és rossz irodalomról. 

És egészen idáig egyetlen szó sem esett a művek tartalmáról, üzenetéről. 

Mert  a jó és a rossz kérdését aszerint kellene meghatározni, hogy egy műnek milyen hatása van a művészetre és a társadalomra. Ez persze egy jóval nehezebb feladat, hiszen nem csupán a már "befutott" szerzők műveit kellene alaposan megvizsgálni, hanem az interneten tevékenykedő lelkes amatőrökét is. Ez azért lenne fontos, mert számos irodalmi tendenciát meg lehetne vizsgálni. Érdekes kitekintés például a romantikus irodalom esete, amely éppen hanyatló korszakát éri a műfajt ért behatások miatt (hamarosan erről bővebben is.) A népszerű romantikus regények elengedhetetlen elemévé vált az erotikus jelenetek nagy számú alkalmazása, amely gyakran a tartalom rovására megy. 

Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, számos reformra lenne szükség. Ez az általános iskolában indul, ahol az irodalomoktatás nem előre megírt értelmezések bemagoltatása lenne, hanem az értelmezés módszerének elsajátítása, amely eredendően egy új oktatási rendszer kialakítását feltételezné. A reformnak azonban nem csupán az iskolában kellene megtörténnie, hanem az értelmezők, kritikusok, akademikusok oldalán is, hiszen egészen addig, ameddig kizárólag egymással kommunikálnak, nem érhetnek el eredményeket. Kevés olyan platform létezik, amely az irodalom iránt érdeklődő, ámde szakavatatlan olvasók kérdéseire is választ adhat. Az internet számos lehetőséget adhat a szélesebb célközönség megtalálására, és téma is akadna bőven, hiszen számos kérdés van, amelyet meg kellene válaszolni.

Nehéz tehát ebben a kérdésben elszakadni a politikától, hiszen a jó és rossz irodalom kérdését központilag tették fel, megválaszolását pedig az ideológiával egyetértők vagy az éppen azt támadókra bízták. Ez pedig csak tovább mélyítette a szakadékot az egyébként is mélyponton lévő magyar irodalom tagjai között. Kevés szó esett a szerzőkről, nem véletlenül, hiszen az, hogy ki milyen pártállás szerint fogalmazza meg a véleményét, nem feltétlenül a szabad akarat kérdése, és úgy gondolom, irreleváns is. Nem csupán azért, mert a hiba a rendszerben van, hanem azért is, mert ezt a kérdést másképpen kellene megválaszolni.