Interjú Donászi Franciskával

A tavalyi év számomra legkedveltebb novelláskötete Donászi Franciska Csókvírusa volt. A rövid történetek elszórakoztattak, vagy épp elgondolkodtattak, örömmel olvastam őket két egyetemi előadás közt, vagy a metrón. Megkérdeztem a szerzőt, mi inspirálta a Csókvírus megszületését, de beszélgettünk vlogolásról, a romantikus irodalomról, és jövőbeli tervekről is.

- A Csókvírusban számos olyan történetet olvashatunk, amelyben mintha a te személyes tapasztalataid jelennének meg. Mennyire táplálkoztál valós élményekből?

Fotó: Donászi Franciska

– Én az a típusú író vagyok, aki mindig arról ír, amit maga körül lát, amit megtapasztal. Ezt az élményt aztán átalakítom, kiszínezem vagy leegyszerűsítem, hogy jobban szolgálja azt, amit az elmesélésével szeretnék kifejezni.

- A kötetben számos olyan gondolat, probléma jelenik meg, amellyel a legtöbb húszas évei végén, harmincas évei elején járó nőnek meg kell küzdenie. Mi volt az, amit meg akartál fogalmazni a Csókvírussal?

– A Csókvírust nem úgy írtam, hogy leültem a számítógép elé, hogy akkor most írok egy könyvet. Egy-egy novella megírása között hónapok, évek is elteltek. Az adott novellát pedig azért írtam, hogy megfogalmazzam azokat az érzéseket, amik akkor éppen bennem voltak. Valamilyen szinten nekem ez egy önterápia volt. Elsősorban azért írtam, hogy én jobban érezzem magam. Az a felismerés, hogy ezek a különálló darabok egy gyűjteménybe is tartozhatnának, csak jóval később született. A kötetet pedig azért adtam ki, mert egyrészt meg vagyok róla győződve, hogy ezek a novellák jók, vétek lenne a továbbra is a fiókban dugdosni őket. Másrészt meg azért, mert talán jó érzés olvasni azoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint én akkor.

- Egy beszélgetésünkben említetted, hogy nem tudsz hagyományos módszerekkel írni. Nálad hogy zajlik az írás folyamata? Milyen nehézségekkel kell szembenézned közben?

– A legnagyobb nehézség, amivel íróként világ életemben meg kellett küzdenem, az a saját lustaságom. Fűszerezve egy adag bizonytalansággal. Szóval, az nálam nem működik, hogy leülök a laptop elé könyvet írni. Egyrészt mert egy idő után megunom. Másrészt meg félúton elbizonytalanodom, hogy vajon érdekel-e ez az egész bárkit rajtam kívül? Így kénytelen vagyok kicselezni magam. Blogbejegyzéseket írok, Facebook posztokat, leveleket. Ha úgy tetszik, én így jegyzetelek. Aztán egyszer csak összeáll a fejemben egy koncepció, és akkor elkezdem ezeket a jegyzeteket összegyűjteni, megszerkeszteni. Abból lesz a könyv. Nem vagyok egy tudatos író. Sokkal inkább hallgatok az ösztöneimre. Mostanra már megtanultam, hogy nem kell mindig mindent előre tudni.

 - A kötet alapvetően arra fókuszál, hogy a modern nő a modern eszközök segítségével mennyi nehézség árán tud párt találni. Ha kicsit kitekintünk, és elhelyezzük a könyvedet a romantikus irodalomban, kicsit nehéz a műveidet elhelyezni, részben a hosszuk miatt, részben pedig az egyéni stílusod és történetmesélésed miatt. Te magad be tudnád kategorizálni? Gondolkodtál egyáltalán már azon, hogy az olvasók hova helyeznek el a romantikus irodalomban?

– Miután elkezdtem könyvmarketinggel foglalkozni, az első dolog, amivel szembetalálkoztam az az volt, hogy mennyire fontos olyan könyvet írni, ami könnyen elhelyezhető egy bizonyos kategóriában. Ma már pontosan értem ennek a gyakorlati jelentőségét. Azt is látom, hogy az első két könyvemmel azonnal megszegtem ezt a szabályt, tekintve, hogy én magam sem tudom a könyveimet semmilyen kategóriába jó szívvel beilleszteni. De az én írásaimnak pontosan ez az erőssége: az egyéni stílus és történetmesélés. Én magam is világ életemben kategórián kívüli voltam. Próbáltam egy időben ezen változtatni, de nem éreztem jól magam közben és nem is sikerült megváltoznom. Szállóige a családban, hogy már az elsős tanító nénim is azt mondta Anyukámnak, hogy „Vannak a fiúk, vannak a lányok. És van a Franciska.” Ma már csak nevetek rajta. Ha bekerülök egy akármilyen kis közösségbe, én mindenhonnan mindig kilógok. Legutóbb a finn nyelvvizsga-felkészítő tanfolyamon kb. két perc után kiderült, hogy engem külön kalap alá kell venni. Az ötfős minicsoportban mindenki a januári nyelvvizsgára készült. Engem kivéve. Én a novemberire. Néha elgondolkozom azon, hogy biztosan könnyebb lenne az életem, ha képes lennék együtt úszni az árral. De nekem valamiért más a sorsom. Azzal szoktam vigasztalni magam, hogy sokan a fél karukat odaadnák azért, ha csak fele annyi tehetség és egyéniség szorult volna beléjük, mint amennyi bennem van. Igyekszem élni a képességeimmel és nem eltékozolni azt, amim van.

- Vannak-e olyan művek, amelyek nagy hatással voltak rád? Van olyan szerző, akitől sokat tanultál? Honnan merítesz ihletet?

– Vannak olyan könyvek, persze. De ezek inkább olvasóként hatottak rám, nem pedig íróként. Amikor olvasok, annyira belevonódok a történetbe, hogy képtelen vagyok szakmai szemmel figyelni. Ha nem ragad magával, akkor meg nem érdekel és abbahagyom. Ihletet nem más szerzőktől szoktam meríteni, hanem az engem körülvevő emberekből, a hétköznapokból.

Ha azt kellene megmondanom, hogy szerzőként kik a példaképeim, akkor a TOP3 nálam most Szabó Magda, Molnár Ferenc és Agatha Christie. Mégpedig leginkább azért, mert mindhárman úgy alkottak maradandót, hogy közben szórakoztattak is.

- Sok helyen nyilatkoztad már, hogy nem igazán mennek neked a hosszabb formátumú írások, regények. De mi a helyzet a lírával? Versírással próbálkoztál már?

– Jaj, nem! Verseket olvasni nagyon szeretek, de képtelen lennék verset írni. A rímek még csak hagyján, az melódia. De a verstan számomra olyan, mint a matematika. Brrr!

- Nemrégiben indítottad útjára a vlogodat is. Honnan jött az ötlet, hogy belevágj, és mi a vlogod célja?

– A vlog egy kísérlet, egy utazás a komfortzónán kívülre. Én magam kevés videót nézek, olvasni jobban szeretek. De ezzel a kisebbségbe tartozom. Ezért gondoltam, hogy kipróbálom a vlogolást. Egyrészt azért, hogy így talán olyan embereket is elérhetek, akiket az írásaimon keresztül nem. Másrészt pedig azoknak, akik csak az írásaimon keresztül ismernek és kíváncsiak rám, a videókon keresztül többet is meg tudok mutatni magamból.

- Milyenek a visszajelzések? Mi a legnagyobb nehézség, amivel eddig szembesültél? Van olyan dolog, amit élvezel a videózásban?

– A videózással kapcsolatban a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy soha nem tanultam erről semmit, ezért teljesen amatőr vagyok. A vágással is sokszor meggyűlik a bajom, mert fogalmam sincs, hogyan kellene ezt csinálni, mindent úgy kell kikísérleteznem. Szerencsére a követőim elnézőek velem szemben. Eddig még senki nem mondta, hogy hagyjam abba. A videózásban a felfedezés, a kísérletezés öröme szórakoztat. És nagyon jókat tudok a saját bénázásaimon nevetni. Arra is nagyon jó eszköz, hogy ne legyek magammal szemben túl kritikus. Ahogy elnéztem a legújabb videóm felvezetőjét, ahogy szaunázástól kipirult fejjel, csapzottan beszélek a kamerába… az jutott eszembe, hogy pár évvel ezelőtt biztosan képtelen lettem volna egy ilyen felvételt önszántamból közzétenni. Borzalmasan nézek ki. De ma már egyre kevésbé érdekel az ilyesmi. Nem az a lényeg, hogy hogy nézek ki, hanem az, hogy miről beszélek. Akinek bántom a szépérzékét, az majd elkapcsol rólam.

- Vannak további kötetterveid? Ha igen, milyen témában?

– Amikor nem is olyan régen valaki erről kérdezett, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy az idén biztosan nem fogok új kötettel jelentkezni. Ehhez képest most éppen egy új könyvön dolgozom… Több mint öt éve élek már Finnországban, de még nem írtam róla. Eljött az ideje. De rájöttem, hogy nem tudom a finnországi történeteket elkezdeni anélkül, hogy megírnám az előzményt is. Egy naplóregénybe fogtam bele, ami a Szinglinapló munkacímet viseli. Még nagyon az elején vagyok, úgyhogy egyelőre erről nem szeretnék többet elárulni. A terveim szerint egy darabig ez lesz utolsó könyvem, ami Magyarországon játszódik.