A Zöld könyv és az Oscar-díj

Az Oscar-díj a legnagyobb filmes esemény. Talán az Oscarra tesszük legnagyobb tétjeinket, és az itt jelölt filmeknek szurkolunk a leginkább. Aztán kiosztják a díjakat. Mivel az átlagnéző a legtöbb jelölt filmről - főként itthon - alig hallott valamit, inkább arról beszélgetünk, ki hogyan öltözött fel, vagy éppen milyen előre betanult beszédet mondott el. A filmekről kevesebb szó esik. Filmművészetről és üzenetekről pedig még kevesebb.

Az Oscar-díj átadása egy politikai esemény. Az utóbbi években legalábbis egyre kevesebb teret kap a művészi progresszió, a helyét ugyanis társadalmi üzenetek díjazása veszi át. Ezzel alapvetően nem lenne gond, hiszen jómagam is már számtalanszor leírtam, hogy a művészet alapvető célja a gondolat- és értékteremtés, amelynek közvetlen következménye a társadalmi felelősségvállalás. Ideális esetben. A filmművészet azonban az elmúlt évtizedek során - főként Hollywoodban - számos változáson ment keresztül, amely egyetlen tényezőre, a pénzre vezethető vissza. A pénzközpontú filmkészítés a művészetet iparrá formálta, amely alapvetően tömegtermékeket gyárt. Vagy hogy pontosabban fogalmazzak, a tömegízlést elégíti ki.

 De mi vagy ki határozza meg a tömegízlést?

A cikk nem alkalmas ennek a kérdésnek a részletes megválaszolására. Ha a moziról beszélünk, a nagy fordulat az ötvenes évek második felében és a hatvanas években történt meg, amikorra a mozi alapvetően népszerűtlenné vált. Furcsa ezt így kimondani, de a mozi akkorra egy kiöregedő réteg szórakozásává vált. Hogy a mozi pénzt termeljen, a fiatal generáció igényeit is ki kellett elégíteni, ezért kerülhettek a mozikba többek között a B- listás szörnyfilmek, és ahogy az évtizedek egyre haladtak előre, egyre népszerűbbé váltak a látványközpontú, többnyire kevés mögöttes tartalommal bíró, szórakoztató céllal készült filmek. 

2019-re éppen ezért a klasszikus hagyományokra épülő kritika, és az ehhez tartozó összes szerv, többek között az Akadémia is válságba került.  A film átalakult, mivel elsődleges célja a pénztermelés, és a szórakoztatás, ennek megfelelően a közlésmódja és az üzenete is leegyszerűsödött. 

És itt rá is térnék a legjobb film kategóriában Oscar-díjat nyert Zöld könyv című filmre.

A film ugyanis több problémás kérdést is felvet. A történet szerint Tony Lip Don Shirley sofőrje lesz egy turné erejéig. Tony digó, Don afroamerikai. A film az 1960-as években játszódik, így alapvetően a rasszizmus problémáját járja körbe. Ha röviden és leegyszerűsítve kellene megfogalmazni a film üzenetét, a következő lenne:

A rasszizmus rossz.

Maga a film alapszituációja egyébként rendkívül érdekes, nem igazán találkoztam még olyan filmmel, amely ebben a korszakban játszódik, és az afroamerikait emeli társadalmilag magasabb rendűvé (mivel Don koncertzongorista, Tony pedig egy egyszerű, bronxi ember.) A film remekül bemutatja például azt a furcsán paradoxont, amiben Don él: éltetik a munkáját, a legnívósabb helyeken léphet fel, ugyanakkor nem használhatja a mellékhelyiséget, nem étkezhet együtt a fehérekkel, és a Zöld könyv szerint bizonyos helyeken csak színesbőrűek számára fenntartott szálláshelyeken szállhat meg. De a film során sok dolgot tanulnak egymástól, és barátokká válnak. 

Ismételjük meg a film leegyszerűsített tételmondatát:

A rasszizmus rossz.

És most rágódjunk el kicsit a következő pontokon.

1. A rasszista ábrázolásmódot segíti elő, hogy a film során végig öltönyben megjelenő Don Shirley afrikai törzsi ruhát idéző köntösben jelenik meg először a vásznon. Ez, valamint az előtte lévő snittben hosszan megjelenő elefántcsont (amely nyilvánvalóan afrikából származik), még nyomatékosabbá teszi Don származását, mintha egyébként a néző a bőrszín alapján már nem lenne képes dekódolni, hogy Don nem fehér ember.
2. A filmben megjelenő összes olasz karakter (beleértve Tonyt is) szereotípiákra épül. Amerikai sztereotípiákra: az olaszok csak spagetti evés közben jelenhetnek meg, vagy úgy, hogy közben maffiaügyekről tárgyalnak. Vagy maffiaügyekbe próbálnak beszervezni. Vagy spagettievés közben maffiaügyekről tárgyalnak. 
3. A filmben megjelenő összes fehér (amerikai) ember negatív karakter. 
4. A filmben megjelenő indiai karakter a társadalmi ranglétra legalján helyezkedik el, hiszen kvázi szolgaként jelenik meg (öltözködésben is.)
5. Ebből következik, hogy a film egy végtelenül sarkított világképet mutat be. Egy olyat, amelyben a fehér ember, nem ért a magaskultúrához, ugyanakkor rabszolgát tart, aki kiszolgálja őt magaskultúrával.  Nincsenek árnyalt alakok.

Maga a film pedig alapvetően jó is lehetne. Kiváló a színészi játék, a mindkét főhősnek van karakterfejlődése, drámája, azonban abban a pillanatban, amikor felcsillan az életszerűség, a készítők elharapják valami patetikus érzelmi kirohanással, amely tovább mélyíti a szakadékot. A szakadékot a kívülállók és a társadalom, az üzenet és a nézők, és a film és a nézők között. 

Ez a szakadék jelenik meg az Akadémia és a filmművészet között is, amikor a díjkiosztásról beszélünk. Vagy a jelölésekről. A jelöléseket ugyanis az aktuális filmes trendek, a lobbi, és a politikai propagandák határozzák meg. A politikai propagandák Hollywoodban társadalmi problémák felszínét ragadják meg, és ruházzák fel hangzatosnak tűnő, díszes, de üres és romlott tartalommal. Ha ugyanis a rasszizmus témájánál maradunk, az összes társadalmi réteget érintenie kellene, lehetőséget adva a sztereotípiáktól mentes, életszerű reprezentációra. Az össztársadalom ábrázolása azonban lehetetlen feladatnak látszik, hiszen a filmnyelv és a közlésmód egyszerűsödik, ami végtelenül káros hatással van társadalmi felelősségvállalásra. Ebben az esetben például elég volt annyit mondania a filmnek, hogy a rasszizmus rossz, azonban tulajdonképpen végig csak a felszínt kapargatta. Persze a film szólt még a barátságról is, de még így is kevés volt ahhoz, hogy igazi, összetett állításokat tegyen.