Ciki, ha nem olvasunk alapműveket?

Az utóbbi időben több könyves blogon is felmerült egy fontos kérdés: Ciki, ha nem olvastam az alapműveket? Ez a kérdés számos további gondolatot hoz magával, amelyeken érdemes alaposan elgondolkodni.

Alapművekként hivatkozunk az összes kötelező olvasmányra, és azokra a szépirodalmi művekre, amelyek ugyan a kötelezőkben időhiány miatt nincsenek benne, mégis illik ismerni. Azonban már most felmerül az első kérdés:

Alapművekről vagy irodalmi kánonról beszélünk?

A kanonizáció egy hosszú, irányított folyamat, amelyet elég sok tényező meghatároz, többek között az aktuális politikai berendezkedés, a korszakot meghatározó ideológiák, vagy a piac. Az irodalmi kánon országonként eltérő. Ez a világirodalmi művekre is értendő, legfőképpen az előbb említett okok miatt. 

Ezen okok azonban az úgy nevezett alapművekre is hatást gyakorolnak. Azt, hogy egy országban mi válik alapművé, a cenzúra és a piac alapvetően határozza meg. 

Az, hogy meghatározunk bizonyos alapműveket, segít meghatározni az irodalmi identitást, amely a kötelező olvasmányok listájában nyilvánul meg leglátványosabban. Ezek azok a művek, amelyekhez a leggörcsösebben ragaszkodunk, pedig,

nemcsak klasszikus, kortárs alapművek is léteznek.

Olyan művek ezek, amelyek alapvetően fogalamznak át egy műfajt, amelyek kurrens, mindenkit érintő társadalmi problémákkal foglalkoznak, amelyek új diskurzusokat hoznak létre. 

Az, hogy a klasszikus alapművekről még mindig a régi kontextusukban beszélünk, nem csupán az irodalomoktatást teszi szárazzá és elavulttá, hanem a társadalmi berögződéseket is az alapműveket illetően. Az alapművek ismerete az általános műveltség része, az általános műveltség fogalma az információs társadalomban teljes átalakuláson ment keresztül.

Ez nem csupán annak a következménye, hogy a tudásanyag gyűjtőhelye már nem a könyv (amely a Gutenberg-galaxis végét is jelenti), hanem annak is, hogy a film és egyéb mozgóképes tartalmak miatt főként az egyre fiatalabb generációknak más ingerekre van szüksége. Magyarra lefordítva:

Ma már minden egyetlen pillanat alatt kikereshető az interneten, és a könyvek többsége filmként is elérhető. (Főként az alapművek és best sellerek esetében.)

Hollywoodban és az amerikai filmgyártásban az utóbbi években népszerű tendenciává vált kortárs irodalmi regények filmes jogait már abban a pillanatban megvásárolni, amint azok felkerülnek valamely neves lap sikerlistájára. Ezért fordulhatott elő például, hogy a magyarul csak az utóbbi napokban megjelent Eltörölt fiút filmként hamarabb láthatta a közönség, mint könyvként.

Mivel az olvasási metódusok is alapvetően változtak meg, az egyik legfőbb kérdés már nem az, hogy ciki-e az alapművek ismeretének hiánya, hanem az, hogy

egyenértékűnek tekintjük-e a filmes adaptációt a könyvvel?

Az adaptáció kérdése alapvető probléma a teoretikusok körében, tanulmányok sora foglalkozik a témával, az adaptáció típusaival, és azok művészetekre gyakorolt hatásaival.

Tegyük fel újra a kérdést:

Ciki, ha nem olvasunk alapműveket?

Gondolkodjunk el azon, hogy valóban alapművekről beszélünk-e, és nem az irodalmi kánonról (bár a kettő nehezen választható el egymástól.) Gondolkodjunk el azon, hogy noha ma számos alapműnek ítélt alkotásnak van modern, közérthető olvasata, még mindig a régi, gyakran elavult kontextusban beszélünk róluk. Ha ezt rávetítjük a kötelező olvasmányokra, gondolkodjunk el azon, hogy az ember meghatározott korban,  élethelyzetekben, érzelmi állapotban, stb. eltérő befogadói szinten van, amelyhez bizonyos ismeretek, valamint a tapasztalat hiánya miatt a műértelmezés nehézséget okozhat. Gondolkodjunk el azon, hogy az általános műveltség fogalma is gyökeresen megváltozott, ma a hatékony információkeresés és feldolgozás gyakran sikeresebb a bemagolt adathalmazoknál. Gondolkodjunk el azon, hogy ma az adaptációk korában hogyan változik meg az irodalmi művek ismerete. És azon is, hogy milyen ma a könyvpiac Magyarországon.

És tegyük fel a következő kérdést is:

Kinek a felelőssége, hogy több alapművet olvassunk?

Az irodalomtanároké, akik sokszor még az alaptantervet sem képesek leadni időhiány miatt? A könyves bloggereké, akik jelentős része maga is kamasz, érdeklődési körét pedig alapvetően a kortárs trendek és a saját befogadói szintje határozza meg? Az irodalomtudósoké, akik egymással folytatnak diskurzust? A kritikusoké, akik a kanonizálás élén járnak? A mindenkori politikai hatalomé, akik propagandává formálják az irodalmat? A kiadóké, akik gazdasági érdekek alapján formálják a piacot? Vagy a miénk, mert nekünk kellene ápolnunk irodalmi hagyományainkat?

Szerinted ciki, ha nem olvasunk alapműveket? Egyáltalán számon kérhető bárkin, milyen műveket olvas?