Vastag paplan a csend, melegem van alatta. Nem tudok aludni, mert ha lelököm magamról a paplant, fázom, ha magamra húzom, melegem van. Forgolódok a csöndben éjjel, és napközben is. Reggel felöltözök, magamra veszem, ami először kihullik a szekrényből, majd a tükörbe nézek, és ledobnék mindent magamról.
Két hete tartó mozdulatlanságban élek. Úgy képzelem, egy fészekben élek, körülveszem magam puha holmikkal, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. Madár vagyok a panel tetején, fentől nézem az embereket. Az emberekből egyre kevesebb mászkál kint, ezért a mozgó ágakra irányítom a tekintetem. Szélcsöndben a legrosszabb. A mozdulatlanság furcsa letargiával takar be. Kilépnék a testemből, szél lennék, vagy hang, vagy fény, bármi, ami kitörhet ebből a szürke buborékból. Ma a teraszon a hulló hópelyheket számolgattam. Lestem az ágakat, a hajlongó, hideg táncot járó, virágba borult ágakat, és arra gondoltam, milyen jó volna most mezítláb táncolni a fűben.
Vastag paplan a csönd, a rémálmok rendíthetetlen őre. Mintha csak egy jelre várna, hogy a szörnyet - mint valami olcsó horrorfilmben - ránk eressze. Nem kellemes a csönd a fülnek, és nincs ami feledtesse ezt a furcsa érzést. Ma hópelyheket számoltam, tegnap virágokat, holnapra talán a porszemek maradnak a régi élet megkopó dobozán.
Mert ha innen kijutunk, semmi nem lesz ugyanolyan.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése
Szólj hozzá!
Számít a véleményed! Írd meg kommentben és beszélgessünk egy jót!