MI A BAJ A MAGYAR SZERZŐKKEL? Miért bizalmatlan az olvasó?

Egy kicsit clickbait a cikk, de nemrég György Tekla YouTube csatornáján láttam egy videót, amelyben arról is beszél, miért nem olvas magyar szerzőktől. Noha nem értek minden állításával egyet, több olyan esetet is megemlített, amellyel bizony már én is találkoztam. Mi a baj a magyar szerzőkkel? Alapvetően semmi, hiszen én is elkötelezetten támogatom őket, azonban tényleg van pár dolog, amiről muszáj szót ejteni.

Tekla több dolgot is kiemel, én háromról írok ebben a cikkben: szerinte fontos, hogy egy könyv ne magánkiadásban, hanem rendes kiadóban jelenjen meg, hiszen a kiadó garancia lehet arra, hogy az olvasmányunk minőségi lesz (legalábbis látta korrektor, szerkesztő, így a nagy logikai bukfenceket és a helyesírási hibákat vélhetőleg kijavítják.) Átverésnek érzi, ha a magyar szerző külföldi álnevet választ magának, hogy így szerezzen több olvasót, és kitér a bloggerekkel való kommunikáció kultúrájának hiányára is. 

Megítélhető egy könyv a kiadója alapján?

Szerintem alapvetően egy könyet nem lehet megítélni kizárólag annyiból, hogy melyik kiadónál jelent meg, a könyvkiadásnak mára a pénz sokkal fontosabb mércéjévé vált a minőségnél, értelemszerűen a nagyobb kiadók jobban élhetnek a válogatás jogával, azonban többnél kérhetünk árajánlatot a műveink kiadására, és bizony, ha elég nagy a pénztárcánk, az a mű előbb-utóbb meg fog jelenni. A magánkiadásnál azonban ténylegesen az anyagi szempont az elsődleges (de szerencsére egyre többen kezdik megérteni a minőségi irodalom fontosságát, így nem adnak ki mindent.) Relatíve olcsón is írhatsz könyvet, ráadásul több olyan kurzus is létezik, amely azzal áltatja a leendő szerzőket, hogy akár egy hónap alatt, teljesen egyedül is képesek megírni és kiadni egy könyvet. Ez egyáltalán nincs így, és sajnos sokan egyáltalán nem képesek belátni, hogy az írás nem egyenlő az azonnali könyvkiadással. Nyilván jó érzés egy könyv borítóján olvasni a nevünket, de a türelmetlenség általában a minőség rovására megy, és az időbefektetés hiánya sajnos örök nyomot hagy a művön. A könyvkiadás egy folyamat, egy hosszú, és kellemetlen folyamat, amelynek a pénz csak egyetlen tényezője. A nulladik lépés az, hogy kilépünk a családi, baráti buborékból, és független véleményt kérünk az írásunkra. Például egy bétától. De azt is nagyon fontos megérteni, hogy nem minden írást kell kiadni, nagyon sok ugyanis soha nem lesz érett arra, hogy kitörhessen az asztalfiókból. 

A külföldi álnév tényleg átverés?

Mi a helyzet a névválasztással? Ez a szerzők körében is egy vitatott kérdés. Egy részük el sem tudja képzelni, hogy álnéven írjon, míg a többiek meg azt, hogy a saját nevükön írjanak. A név fontos tényező, hiszen olyan mint egy márka, ha meghallod egyből asszociálni kezdesz. Nyilván egy teljesen kommersz névvel nem lehet kezdeni semmit, főleg nem akkor, hogy mondjuk Nagy Lajosnak hívnak, és csak a kortársaid közül legalább öten alkotnak még ugyanezen a néven. (Ezzel egyébként én magam is szenvedek.) Van egy olyan általános vélemény, amely szerint az olvasók sokkal szívesebben vásárolnak külföldi szerzőktől (Tekla videója egyébként jól rávilágít a többség véleményére is), így a magyar írónak egy jó marketingfogás lehet, ha külföldi álnevet választ. Ez azonban egyáltalán nem garancia, ugyanis egy feleslegesen cikornyás, messziről kiszúrhatóan megtervezetlen olcsó borítós (vagy egyenesen a Stockphotoról megvásárolt), már a fülszövegben hibáktól hemzsegő kötetről azonnal ki lehet szúrni, hogy ki írta, ami kontraproduktív. A név kérdését én mindig marketing szempontból közelítem meg. (Lehet vitatkozni ezzel a felsorolással, hiszen például a nagy nevekre nem is vonatkoztatható feltétlenül)

• Legyen kiejthető (a magyar szerzők képesek annyira túlzásba esni, hogy néha még maguk sem tudják megfelelően kimondani az álnevüket)
• Legyen rövid (a rövid neveket könnyebb megjegyezni)
• Legyen hangzatos (ez az előzőből következik, de fontos, hiszen a hangzatos nevet hamarabb megjegyzi az olvasó)
• Legyen egyedi ( Az A.B. Big-szerű nevekből is meg lehetne tölteni már egy egész stadiont, de a Nagy Lajosok is nagy hátrányban vannak)
• Legyen felépítve (a közösségi médiában. Ez a leghatalmasabb fegyver a mű mellett persze.)

forrás: Giphy

A bloggerekkel való kommunikációs kultúráról még van mit tanulni

És most érkeztünk el a legkellemetlenebb ponthoz, a bloggerekkel való kommunikációs kultúra hiányához. Triviális, de ki kell mondani: a könyvesbloggerek (többnyire) könyvekről írnak. Töbféle könyvesblogger létezik. Van, aki csak azokról a könyvekről ír, amiket szeret, van, aki többnyire egy zsánerrel foglalkozik, vannak, akiknek már vannak komolyabb együttműködései is szerzőkkel, kiadókkal, így recenziós példányokat is kapnak. Rengeteg blogger még csak tizenéves, egyáltalán nem elhivatott, vagy szakmabeli, csupán szeret olvasni, és ezt a hobbiját egy blogban örökíti meg, mintha olvasónaplót írna.

Azt is ki kell mondani, hogy vannak jó, és rossz könyvek, a jó könyvek sem fogják mindenki tetszését elnyerni, és a rossz könyvekben is lesznek olyanok, akik találnak értékelhetőt. 

Azt is ki kell mondani, hogy a könyv egy termék, amely attól a pillanattól kezdve, hogy kikerül a könyvpiacra, szabadon értékelhetővé, véleményezhetővé válik. Értékelni fogja a szakma és az olvasók is, és bizony nem minden értékelés lesz pozitív. Természetesen fontos különbséget tenni a negatív kritika és a szándékos lehúzás között, utóbbi értelemszerűen nem etikus.

Hogy miért írom le ezt ennyire didaktikusan? Mert ezt nem minden szerző képes megérteni. Az a helyzet, hogy a bloggerekkel való kommunikációs kultúra kialakulása még eléggé kezdetleges szinten áll. A kiadók mostanában kezdtek el igazán a bloggerek felé nyitni (ez is egyfajta influenszermarketing egyébként), a magánkiadásban alkotó szerzők pedig minden követ megmozgatnak azért, hogy a könyveik minél több olvasóhoz eljussanak. Ezzel természetesen nincsen semmi gond, azt azonban nagyon fontos tisztázni, és megérteni, hogy sem a kritika, sem a recenzió nem reklámszöveg, tehát utólag azt számon kérni nem illdomos. Vagyis természetesen mindent lehet, de néhányan ezt minősíthetetlen hangnemben teszik.

Bloggerként én is számos megkeresést kapok szerzőtől. Sokan még teljesen ismeretlenül állnak a bloggerekkel való együttműködés előtt, kérdések hadát válaszoltam már meg, és ez teljesen rendben is van. Nyilván ha maga a megkeresés az alapvető illemszabályok betartásával történik, a kommunikáció végig ebben a mederben úszik majd. (Kicsit cikinek érzem leírni ezt, de sajnos rengetegen nem értik.) Nem magától értetődő, hogy egy könyvesblogger minden szerzőt ismer, ezért érdemes egy rövid bemutatkozást is írni a megkereséshez, és ami még fontosabb, leírni, hogy miről is szól a könyv. Mint ahogy írtam, nem minden bloggert érdekelnek ugyanazok a zsánerek, így előfordulhat, hogy néhányan nemleges választ fognak adni. 

Sok szerző egyébként kétkedik a bloggerekkel való együttműködés sikerességében. Annak ellenére, hogy több olyan blogger van, aki miután megkapja az ingyenkönyvet, soha többé nem ad hangot magáról, mégis attól tartanak a legtöbben, hogy a blogger negatív véleményt ír.

Igen, ez benne van a pakliban. Főként akkor, ha a könyvet soha nem látta korrektor vagy szerkesztő. Egyébként is lehet esély rá, hiszen nem vagyunk egyformák. El kell fogadni, hogy a negatív vélemény, kritika, recenzió is létezik. Ha megfelelő érvekkel van alátámasztva, akkor nincs mit tenni, lehet szomorkodni, de a becsmérlő, személyeskedő hangemű üzenetektől nem változik semmi. 

Nyilván a sikeres együttműködés a kölcsönös tiszteleten alapul. Ha a szerző ad egy ingyen példányt a könyvből, megtiszteljük annyival, hogy függetlenül a kritika jellegétől, egy érvekkel felépített bejegyzést készítünk. A szerzőnek a könyv olyan, mintha a gyermeke lenne, de előbb utóbb minden gyermek kirepül a fészekből, és ezt is el kell fogadni.

De mégis mi ez a bizalmatlanság a magyar szerzőkkel szemben?

Ennek több oka van. Ha blogger szemszögből nézzük, valóban, a külföldi szerző nem fog mocskolódó levelet írni, ha negatív kritikával illetjük a könyvét. Ez azonban önmagában kevés ahhoz, hogy elriassza az olvasókat a magyar irodalomtól. Ennek több oka is van, és nagyon mélyre kell ásni ahhoz, hogy tényleg a végére járjunk. Hogy pár kurrens példát említsek: a legtöbb magyar szerző egyáltalán nem hisz a közösségi média erejében, az iskolákban alig tanítanak kortárs irodalmat, így a gyerekek már meg sem ismerik a közeget, annyi az írói álnév, hogy sok szerzőről nem is tudjuk, hogy magyar, így alapvetően nincsenek hidak az írók és az olvasók között. És persze ott van az a tudatalatti gondolat a fejünkben: a külföldi biztos jobb. De tényleg jobb?

Tetszett a bejegyzés? További tartalmakra vágysz? Kövess a Facebookon és az Instagramon!