A lányok nem káromkodnak (részlet)

 2006 szilveszterén mehettem először ottalvós buliba. Borinál aludtunk, az anyja túrós és meggyes rétest sütött, és megengedte, hogy éjfélkor mindannyian igyunk egy kortyot a pezsgőből. Kivettünk egy csomó filmet a tékából, vásároltunk egy halom egészségtelen rágcsálnivalót, és mindannyian írtunk egy halom újévi fogadalmat. Egyre a mai napig tisztán emlékszem:

„Megszépülni.”

Hogy ez pontosan mit is jelentett? Nagyjából azt, amiért néhány hónappal korábban úgy döntöttem, vegetáriánus leszek, és hogy rászánom magam arra, hogy kozmetikushoz menjek. Meg hogy futni kezdjek. De kellett volna hozzá valamiféle stílusérzék, hogy olyan ruhákat vegyek magamnak, amik csinosak, és jól is érzem magam bennük. De leginkább magabiztosságra lett volna szükségem. Az ugyanis minden egyéb kellék nélkül széppé varázsolt volna.

Egyébként Borinak volt a legnagyobb szobája mindannyiunk közül, saját tévével és DVD-lejátszóval. Egy kicsit mindig is irigyeltem őt, neki ugyanis nem kellett két habzószájú óvodással megosztania a szobáját, és bármikor egyedül lehetett, amikor csak akart. Persze mindig csak magamban fortyogtam, és csak akkor, amikor senki nem látott. Nem akartam, hogy bármilyen érzelem az arcomra vetüljön. Még a végén megsértődött volna.

Persze egész éjjel a fiúkról beszéltünk. Lilla megfogadta, hogy 2007-ben megszerzi az első csókját. Kerül, amibe kerül. Persze nem gondolta át, hogy ennek a fogadalomnak milyen súlyos következményei is lehetnek, ő csak túl akart lenni rajta. Kati vad fogyókúrába kezdett, és ehhez az ötlethez Bori is csatlakozott. Ők is meg akartak szépülni, csak drasztikusabb módon. Vagy talán én voltam túlságosan drasztikus? Hiszen lemondtam a húsról, és egy napra minden édességről is. Sanyargattam a bőrömet a pattanásaim kinyomogatásával, amiről pontosan tudtam, hogy több kárt okoz, mint hasznot, de valamit tenni akartam. Túl sok frusztráció keringett bennem, és ez volt az egyetlen módja a levezetésének. A pattanások kinyomkodása. Amit néha egy-egy pillanatra még kifejezetten élveztem is.

Éjfélkor mindenki nagy reményekkel koccintott azzal a fejenként egy korty pezsgővel. Egy pillanatig elhittem, hogy 2007-ben megszépülök, és abban is bíztam, hogy a fiúk majd felfigyelnek rám. Elhittem, hogy népszerűvé válok, és közben élveztem a tűzijátékot, mert tudtam, hogy 2007 az én évem lesz majd. Azonban az a helyzet, hogy annyira egyhangú volt, hogy már nem is emlékszem rá.

 Türelmetlenek voltunk. Úgy gondoltam, aki csak letudni akarja az első csókját és nem megélni, az türelmetlen, és valamennyire éretlen is. Ez nem egy fogászati szűrővizsgálat, amin az ember félévente átesik, mert muszáj, ez egy intim élmény, amely, ha igazán jó, örökre emlékezetes marad. Hiába, túl sok romantikus filmet néztünk. Ettől függetlenül a csókra még nem voltam felkészülve. Persze, azt mondtam, megszépülök – bár minden erőfeszítésem hamar csúfos kudarccá vált – mert azt akartam, hogy felfigyeljenek rám, de igazából mégsem erre vágytam. Csak összhangba akartam kerülni a belső istennőmmel. Tetszik ez a kifejezés, az egyetlen, amit E.L. Jamestől valaha olvastam. A belső istennőm egy telhetetlen szörny, aki valamikor tizenegy éves koromban született, és egyre többet akart, egyre jobban felemésztett gyötrő elégedetlenkedésével. Előbb a zsíros haj és a pattanások nem tetszettek neki, aztán az egész testem, mígnem egy amorf lényként tekintettem magamra, ami már soha nem lehet senki szemében szép. Leginkább az én szememben. Tudom, sokat sopánkodok, de a harc a belső istennőmmel rengeteg fájdalmat és sebet okozott akkoriban, és a hegek miatt mindig emlékezni fogok arra az amorf lényre, aki fintorogva vizsgálgatta magát a tükörben, és aki tényleg csúfos kudarcnak élte meg, hogy 2007-ben nem sikerült „megszépülnie.” Az egész világot és a közvetlen környezetemet átjáró folytonos elégedetlenkedés ugyanis rám is hatással volt, és bármit is értem el, az mindig kevés volt.

Azt hiszem, 13 évesen gondoltam magamra először nőként. Már nem az a kislány voltam, akit az anyja öltöztetett néha kifejezetten ízléstelen ruhákba, és akinek csak azért volt folyton gombafrizurája, mert azzal nem kellett annyit kínlódni, a hajam ugyanis egészen megnőtt, néha sminkeltem, akadt olyan ruhám, amely már tükrözte az ízlésemet, kezdtem „kifejlődni.” Igazán ideje lett volna valami nagy és jelentőségteljes dolgot tenni.