Kultúrnosztalgia

Ma van a magyar kultúra napja. Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. Írhatnék egy Wikipédiát idéző cikket a magyar kultúra napjának keletkezési körülményeiről is, de nincs kedvem hozzá, inkább szemezgetek gyermekkori kulturális élményeimből. #tenyearschallenge kulturális nosztalgiával fűszerezve.

Nemrég végeztem egy felmérést Hogyan fogyasztjuk a kulturális médiát 2018-ban? címmel. A válaszok elszomorítottak, de egyáltalán nem leptek meg. Eszembe juttattak egy halom gyermekkori emléket. Például azt, hogy a városban, ahol felnőttem, csak hetente egy vetítés volt a moziban, és a legközelebbi mozi, ahol naponta több filmet is vetítettek a hét minden napján, több mint 50 km-re volt tőlünk. Ez nem nagy távolság, de ha nem volt autód, hétvégén nem mehettél el egy késő délutáni vetítésre sem, mert az utolsó busz fél ötkor elment, így szinte lehetetlen volt az, ami Budapesten egy kamaszlány számára természetes: mozizós plázázós délutánt tartani a barátnőkkel.

Tizennyolc éves koromban jártam először színházban, előtte csak a művelődési ház színpadára bezsúfolt előadásokon vettem részt, amelyekből többnyire semmit nem láttam. (Furcsamód a családban csak nekem nem volt diákbérletem általános iskolában, mert akkor az iskola nem ovlt megfelelő gazdasági helyzetben.) Mindig is lenyűgözött a színházi légkör, és gyakran azt álmodom, hogy magam is játszom egy darabban. Színészi tehetségem ugyan nincs, mégis látom magam a reflektorfényben, pedig életem eddigi legnagyobb szerepe egy öregasszonyé volt egy ötperces kabaréjelenetben.

A színház és én. A bal oldali képet a rossz fényviszonyok ellenére is meg akartam örökíteni, ez volt ugyanis a második színházélményem. A jobb oldali kép pedig életem vélhetőleg egyetlen színházi szerepe. Írni ugyanis jobban szeretek.

A könyvtárban mindig heteket kellett várni azokra a könyvekre, amelyek igazán érdekeltek. Mivel otthon a könyvesbolt nagyon kicsi volt (ma meg talán már meg is szűnt), be kellett állnom a sorba, és várni és várni és várni.... Ha lett volna ebook-olvasóm, sokkal könnyebb életem lett volna.

A legfőbb kultúrfogyasztási eszközöm a televízió és a tinimagazinok voltak. Furcsa visszagondolni azokra az időkre, amikor még voltak tinimagazinok, a szobám poszterekkel plakátoltam ki. A TV-ben is akadtak olyan műsorok, amelyek nem nézték az intelligenciaszintemet egy molylepkével egyenértékűként. Furcsa belegondolni, hogy már lassan 10 éve nincsen televízióm, a helyét átvette az internet, a Netflix és a YouTube. De furcsa belegondolni abba is, hogy régen bátrabban hihettem azoknak a híreknek, amelyeket reggel az újságban olvastam. Kisebb valószínűséggel próbáltak maniplulálni. 

Mára a televízió funkcióját is a laptopom vette át. Olyannyira, hogy már saját csatornám is van.

Koncerte csak akkor tudtam elmenni, ha a városi majálisra meghívtak valaki haknizni. A zene általában a tömeg ízlését közvetítette, mindig nagy élmény volt a dauerolt hajú Gizi nénit nézni, ahogy a sramlira mulat a sörfoltos polós Pista bácsival. A koncertek mindig túl messze voltak, autó híján pedig éjjelente nem lehetett közlekedni. Az első komolyzenei élményem a YouTube-on ért, és sajnos mindmáig az az én virtuális koncerttermem.

Majális, Szeghalom, 2011

A gimnáziumi osztályommal számos kiállítást megnéztünk. Legtöbbször ugyanazt: népi edényeket, kellékeket. A nagyszüleim parasztcsaládokból származnak, így az egymilliomodik tejesköcsög már egyáltalán nem tudott megszólítani. Ha pedig eljutottunk egy olyan kiállításra is, ahol igazi festményeket és képzőművészeti alkotásokat láthattam, sosem volt elég időm arra, hogy gyönyörködjem bennük.

A bal oldali kép Hollókőn készült 2014-ben, a jobb oldali a londoni Tate Modernben 2015-ben

Aztán Budapestre költöztem. Mondhatnám, hogy a kultúra fellegvárába, de ez csak Magyarországon igaz. (Éltem ugyanis Londonban is, ott a British Múzeum, amihez egy élet is kevés.) Ha az ember a fővárosban él, minden egy karnyújtásnyira van tőle. Mégsem tud élni a lehetőséggel, hiszen a pénztárca falat képez a kultúra és a befogadó között. Szerencsés helyzetben vagyok, mert amióta Budapesten élek, számos kulturális eseményen vehettem részt ingyen (köszönhetően annak, hogy kultúrblogot vezetek), de számos olyan kultúrától szegregált település van az országban, ahol még a televízió sem képes a kultúraközvetítő szerepre, mind tudjuk, miért. Létezhet-e megoldás a probléma kezelésére? Igen, de igazi eredményeket a jelenlegi körülmények mellett nem lehet elérni.